Hellóka drágaságaim.
Hihetetlen, milyen régen toltam fel ide a képem, és mérhetetlenül is szégyellem magam. Néha szóljatok rám, hogy "Hé te lustaság, posztolj már valamit, hogy nem raboltak el az Ufók", mert nem haragszom meg, és biztos vannak itt olyanok, akik ismernek a közösségi oldalakon. Gondoltam adok valami életjelet, meg egy kis protekciós információt. Az utóbbi hónapjaim a pályaválasztás körül forognak, meg utazásból és szervezkedésből áll, ugyanis két hetemben például majdnem minden második napra van valami fontos programom - és utálom is, hogy ilyen rohanás az élet. De ha van időm ideülni, megpróbálok írni - sajnos nem a Látomást. Ehhez inkább füzetecskéimbe vázlatolok, írogatok, ötletelek, s majd egyben, mindent leírok. Nagy valószínűséggel rászánok egy szünetet, és akkor éjjel nappal végiggépelem.
Most gondoltam bemutatok pár sztorit, amin dolgozom, amikor időm engedi, és amihez ihletem van. Lesz közte prológus, meg fülszöveg, ami jön, és amennyit szeretnék elárulni belőlük. Tudom, ez mégsem egy novella, vagy rész, de lássátok ti is, hogy nem lustultam be, azért megmutatom. Na meg azt is leírom hol mennyinél járok.
 |
| Ő a fejléce, mert mindenhez készítek fejlécet:DD |
Broken
dependence
Je suis a toi
Prológus
Hihetetlen érzés, amikor megnyersz
valamit. Hihetetlen érzés, amikor azt, amire a fél életed áldoztad, látod
eltűnni. Amikor a terhek leválnak a válladról, s te csak lebegsz tovább a
levegőben, akár egy Pihe. De az élet
egy valamire megtanít minket. Minden jó után következik valami rossz, és minden
rossz után jön valami jó. Az életem romokban hevert abban a pillanatban, ahogy
megláttam a szoba közepén, ölében valaki mással. Elnevettem magam. Tudjátok
milyen megszabadulni az adrenalinfüggőségtől? Megszabadulni a sok plusz
munkától, hogy a tested nyugodt maradjon? Meggyógyulni? Nagyszerű. S amikor ezt
két perc alatt gallyra vágják, még jobb. A nevetésem gúnyos volt, mélyen csengő. Amire mindketten felkapták a fejüket. A hasamra szorítottam a kezem,
majd egyet léptem előre.
- Egyszer a büdös életben szeretnék én is ilyen üzleti
útra menni, tudod? Ahol halálra dugathatom magam valami hímringyóval – vörös ajkaim metsző mosolyra húzódtak. Az érzelmeim
hirtelen kikapcsoltak, a szemem üres és érzéketlen lett, míg az övéi megteltek
pánikkal, érzelemmel.
- Pihe nem úgy… - utáltam az életem, mióta megtörtént az
elkerülhetetlen. Ők határozták meg a létem, és a céljaim nagy részében szerepet
kaptak. S ott, hogy elfogadtam azt az állás, egy olyan este után, amit kaptam,
tudtam, hogy nem leszek már jól. Mert mindig lesz valami, ami romokba dönti a
terveim.
- Ha még egyszer így mersz hívni, amikor egy szajha van
az öledben, s engem figyelmen kívül hagyva dörgölőzik tovább hozzád, esküszöm
az élő istenre, hogy szájba töröllek – kiürültem. A testem ellazult, a lelkem
hirtelen kiröppent a testemből, s végleg csatlakozott a fentiekhez. Belül
meghaltam, de az agyam semmit sem tudott erről. Mert ő teljesen lekapcsolt,
teljesen kikapcsolt, s érzéketlen lett.
- Nem, én nem… - a szemöldököm a magasba szaladt.
Letagadott egy olyan nyilvánvalót, ami még mindig ott libegett előttünk.
Idegesen levette magáról a szőkét. Az öltönye és inge gyűrött volt, tele vérvörös
foltokkal. A nyakkendője meglazítva fityegett, az édes haja kócos csomókban
állt. A hatalmas barna szemei félelemmel teltek meg.
- De, te igen drágám. Te megtetted azt, amire valaha
megesküdtél, hogy sosem teszed. Hogy nem törsz össze, amikor nem számítok rá.
Megígérted, hogy több lesz, mint hinném - halkan felnevettem, majd
elkomorodtam. - Szőkékre buksz? – gúnyosan elmosolyodva hátráltam pár lépést. –
Remélem a gyereked is szőke lesz, hogy valaha figyelmet fordíts rá, amit rám
nem tettél – önkéntelenül végigsimítottam a lapos hasamon, amely már elkezdett
gömbölyödni. Szemei háromszorosára kerekedtek, megteltek könnyel. S a helyett,
amit ilyenkor érezni szoktam, megbánást és bűntudatot, most csak még jegesebb
lettem. – Csináld fel a szajhádat mögötted, legyél boldog vele édesem, mert én
nem kezdek többet szarháziakkal, az egyszer biztos – a hollófekete magas sarkúm
talpa csikorogva fordult sarkon, majd kopogva indult meg a lift felé.
Hiszen egy
playboyjal kezdtem, s ezt nekem is kellett volna tudnom az elején. Nem tanultam
a hibáimból, nem éreztem, hogy félnem kellene tőle, félnem ettől, mert
eloszlatta belőlem ezeket a kételyeket. Mégis megtette. S néha a legrosszabb
dolog az, hogyha valaki olyan zúz porrá, aki egyszer már összerakott. Hallottam
mögöttem a lihegést, a dübörgő lépteket. A kiabálást, a dulakodást. Összetörni
pár vázát, a víz loccsanását. De akkor ott, a vér dübörögni kezdett a fülemben,
a hidegség egyszeriben felszállt, én pedig nem vágytam másra, mint a világ
legnagyobb adrenalin löketére, amit csak kaphattam. Jó hírekkel jöttem, de egy
pillanat alatt eltörlődött az, amiért együtt küzdöttünk. Az, amit együtt
akartunk elérni. Beléptem a liftbe, a testem elöntötte a fájdalom, a fizikai,
erős, legyőzhetetlen fájdalom. Soha életemben nem éreztem ennél erősebben,
mennyire lehetetlen, s szerencsétlen vagyok. Mindig legyőzhetetlen voltam,
halhatatlan, s lehetséges, hogy ezt csak az adrenalin miatt éreztem, de
imádtam. Imádtam irányítani, ott lenni, és élni. Imádtam mindent. Aztán elmúlt
minden, s az egyetlen örömöm az egyre erősödő betegségem lett. Amely most az
egekbe szökött. De mielőtt a szenvedélyemnek hódolva elmerültem volna az
endorfin mámorában, gyászoltam.
- Emerald – hallottam a nevem, ahogy a mély hang, a mély
édes hang, amelyet valaha imádtam hallgatni, ahogy nyögi a nevem, ahogy a
rekedtség végigszalad rajtam, most kínná vált. A térdem megrogyott, még
utoljára elértem a gombot, mielőtt hatalmasat koppant a lift padlóján, s az
üvegajtó lassan bezárult. Láttam odaérni, láttam, ahogy az üvegre tapasztja a
kezeit, ahogy sír, mert én is sírtam. Éreztem a gyötrelmét, de nekem ezerszer
nagyobb volt, mint neki. A kezei az üveget kaparták, ütötték, miközben egyre
erősebben zokogott. A gyönyörű férfi, akit szerettem, akit valaha szerettem, a
borostás arca, és hatalmas csokoládé barna szemei, az arca, most pirosak s
elgyötörtek voltak, patakokban folyt végig a könny rajtuk. Ajkait rágta,
miközben hozzám beszélt. Halkan, de hallottam az üvegen keresztül. – Sajnálom,
annyira sajnálom, had hozzam helyre, kérlek szépen Pihe. Az én Pihém vagy,
kérlek, kérlek, kérlek… - akkor indult meg lefelé a lift, ekkor láttam
utoljára, ahogy felém néz, ahogy a szája elnyílik, s levegőért kap. Ahogy a
teste megfeszül, az arca eltorzul, s eget rengető ütést mér az üvegre. Majd én
ott, a lift padlóján elmerültem a sötétségbe, s a gyilkos futamra indultam,
amellyel még erősebben, még nagyobb energiával indultam neki a kedvenc
betegségemnek: az adrenalin függőségnek.
Őt ezek, a kihagyott hónapok alatt alkottam és kezdtem el írni, és hihetetlen mód haladtam vele. Rengeteg kutatással jár, nagyrészt a rengeteg kultúra és a hiteles írás miatt. Imádom, és imádom írni is, nagyrészt akkor veszem elő, amikor olyan zenét hallgatok, vagy olvasok, amitől megjön az ihletem hozzá, de akkor órákig képes vagyok csak gépelni, és gépelni, míg a végén meglátom mennyit írtam. Jelenleg 18 oldal van, és több mint 7000 szó. Haladok vele, amikor csak tudok.
 |
| És ő lenne a másik fejléce |
Halálok
éjszakája
Prologue
Az első sikoly
„Hallani valakit sikítani, más, mint hallani valakit
sikoltani. Mert aki sikolt, abban
nem félelem van, hanem a lelke…”
Az
igazság az, hogy évek múltán az emlékek már csak kósza gondolatok. Inkább
árnyékok és ámítások, mint élő, mozgó képek a szemeid előtt. Néha viszont
élnek. Az álmaidban a sötét emlékek ragadósan tapadnak rád. Körbevesznek,
örvénylenek körülötted, s elkapva a bokád lehúznak a mélyre. Mélyebbnél
mélyebbre, amíg már sikítva ébredsz fel, s az izzadság csordogál rajtad. Az
emberek ezt a fajta sikítást ismerik. S amikor valaki sikolt? Az más. Sokkal
másabb.
Florence hat éves volt, amikor megtanulta, a
kettő között mekkora a különbség. Az apró, vörös hajú kislány nevetve szaladt
ki, a hatalmas házuk mögött lévő tóhoz. A szülei elől bujkálva rohant, kacagása
bezengte a levegőt. Boldog volt. Hihetetlen nem? Amikor egy gyermek boldog, azt
mondják az a legszebb dolog a világon. De arra nem gondolnak, mi történik,
mikor a gyermek összetörik, egy boldog kacaj kíséretében. A Raven lány
szökdécselt, bokáig lassacskán szökelltek fel, majd érkeztek meg a talajra. Tudta merre bújjon a szülei elől, hol nem
keresik majd. S sajnos peche lett ez. Ajkai, buja mosolyra húzódtak,
nevetőráncai fiatalkán elevenedtek meg a hófehér bőrén. A szeme most smaragd
zölden világított a nap fényében. Óvatosan szaladt előre, egyenesen a tóhoz.
Emlékezett rá, tisztán és élénken, hogy a szülei mindig az mondták neki, sosem
jöhet ki ide egyedül. De ő szerette megszegni a szabályokat, s tudta jól, nem
keresik majd itt. Az aprócska lánynak fogalma sem volt, mi vár rá a tónál.
Aztán megtorpant. A lába megálltak, a fülét
hegyezni kezdte. Pici hangok, süvítve suttogtak neki. Olyan volt, mintha szél
fütyült volna, s a hangok vele együtt szaladtak volna a fülébe. Latinul
csengtek. Legalábbis akkor, még fogalma sem volt róla, mily nyelven susog a fülébe
a hang, melyből egyre s egyre több lett. Mellé valami fémes, csikorgó ütem
társult. Lassan tombolt, hangosabbnál egyre hangosabb lett, miközben az
aprócska lány megtorpanva hallgatózott. Ide-oda dülöngélt, lábával fura ritmus
ütögetett. Aztán feltört egy dallam a torkai közül, édesen, szépen csengett.
Talán nem is dallam lehetett, talán szólam, vagy vers volt. De lehet, hogy csak
szavak bugyborékoltak torkából, dallamosan csengve, egymáshoz kötötten.
Szavakból mondatok, mondatokból bekezdések és szöveg lett. A lány ajkai közül
önkéntelenül buktak fel a kifejezések, miközben észre sem vette, mit beszél. A
lábai maguktól indultak meg, valami belső erő, ösztön vitte a tóhoz közelebb, s
közelebb. Míg végül a lány a tó szélén állt. Szájából a dallam megszakadt, lába
megálltak. Aztán meghallotta. Az első sikoly lágyan szaladt végig a
dobhártyáján, mintha csak azt mondaná nem lesz semmi baj. A második. Az már
nem. A második után hirtelen törtek be, egyszerre özönlöttek. A füle majdnem
megszakadt, miközben érezte, hogy egyre s egyre erősebb a hang, amely az
elméjében szól. Szeme elkerekedett. Halk sikkantással válaszolt, majd kezeit a
fülére tapasztotta.
Azt hitte segítenek, azt hitte, majd elzárják
a hangokat. De ahogyan ujjai rázárultak a füleire, a hangok felerősödtek, s
olyan erővel kiabáltak bent, hogy a lány a földre esett. Apró lábacskái
szétterültek, tűzvörös hajtincsei maga alágyűrődve kandikált ki. Szemeit
szorosan lehunyta, miközben lassan magzatpózba kuporodott. S utána? Utána
kaparni kezdett a torka, lassan, mintha hangok kúsznának, kapaszkodnának végig
rajta. Lassan, alázatosan kapaszkodtak felfelé, amíg végül elérték céljuk. A
lány torkán hirtelen nem jött ki más, csak egy hatalmas sikoly. De aprócska,
nyikkanásnak megfelelő. Hanem eget rengető. A madarak hirtelen felrebbentek a
fáról, a halak a vízben megvadulva ugrándoztak, a fűben lapoló állítok
elszaladtak, szinte látni lehetett, ahogy csordaként iszkolnak el. Az ég
hirtelen beborult, elsötétedett. A levegő lehűlni látszott. A sikoly pedig
abbamaradt. A kezek, melyek a fült szorították, hirtelen leestek. Látni
lehetett, ahogy az apró vérpatak kifolydogál a piciny márványbőr fülből, ahogy
a száj véresre tépve, kissé nyitva áll. Látni lehetett, a szemek körüli
karikát, mintha feltépték volna a bőrt.
Látni véltünk egy lányt, vörös hajjal, s
vérrel borítva. S aztán látni véltünk egy nőt, aki a vízből kiemelkedve
megindul a lány felé. Hollófekete haja olyan volt, mintha tollból lett volna, s
a fémből megmunkált, hihetetlen bonyolult fejdísz, mely a magasba emelkedve
olyan volt, akár egy korona. Kilehetett venni a tollakat belőle, melyek ide-oda
csavarogva fénylettek a napfényben. Kék szikrák pattogtak mindenhonnan a vékony
lányról, hosszú, fekete ruhája, a földön húzta. Türkizkék szemei körül fekete
kuntúr volt, vastagon, szinte háromszög alakban ugrott ki a halántékához.
Mindkét járomcsontján, állvonalán ajkai alatt, függőlegesen egy fekete vonal
húzódott. Oly sötét fekete, akárcsak a tollas haja. Vonásai élesek voltak,
szinte megmunkálatlanok, mégis átsiklóan lágyan hajoltak meg.
Onnan,
a tóból aznap este kijött egy Lélek, aminek nem szabadott volna. Ott, a tónál,
majdnem meghalt egy lány, vérbe burkolózva. Ott, a tónál, megpróbáltak
elkövetni egy gyilkosságot. Egyvalami azonban nem engedett neki; a Holló lány
ugyanis aznap este, mikor kiszabadult fogságából, megmentette a lányt.
Megmentette, s ezzel veszélyt hozott a fejére.
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése