A Segéd - Novella

Üdv drágáim.! 

Tépjetek meg kérlek benneteket, vagy rúgjatok fel, mert hajlamos vagyok annyira eltunyulni, mint most. Hetek óta kész ez a novella, itt porosodik a drága, én pedig nem rakom ki, mert időm annyi mint egy hangya lába - se. De esküszöm nektek, még ma elkezdem írni a novellák közt a részeket, a vázlat szerint, ha minden megy. De komolyan. ÖTVENEN VAGYUNK, valaki írjon rám facebookon, hogy te seggfej rakd már ki a részt. Esküszöm nem haragszom meg rá, csak szóljatok.
 Kicsit homályos a történet ezen része, így úgy gondoltam, hozok egy olyan novellát, amelyben főszerepre kerül a drága üldözőnk - ezen kívül még kettő-három ilyen kis különkiadásunk lesz, amelyet remélem élvezettel olvastok majd. Igyekszem ezek mellett haladni a történettel is, remélem nem haragszotok. Mint látjátok, lett egy társoldalam, akit megtaláltok a menüben, és  modulsávban is. Érdemes benézni, kommentelni, olvasni. Igyekszem, írni, és hozni a részeket. Mellesleg a rész az előző rész napján történik - ahogy a végkimenetelükből is látszik.
  Aztán, még egy kis beajánlás. Tudom hogy untok. Én is magam - haha - de muszáj, mert sajt. Rövid leszek. Ha nem néztek be ide, megharagszom rátok drágáim): Imádom a blogot, esküszöm - meg az írót is - tehát kattintsatok rá. A The Mark kissé művészibb ágon futó történet, ami egy művészlelkű lányról, és egy különc, kitaszított fiúról szól. A másik - esküszöm Liam, nem tudom miért csinálod velem ezt - szintén művész ágon fut, méghozzá a zenén. Az ihlet hiányos dalszerző zenész és új múzsája szerelméről - és +18-as alkalmaikról. Ő lenne a(z) Arabella.

  Még egyszer ezer bocsánat, és olvassatok:) 

 Jó olvasást,

KATIE BOO

   A felhők édes, hófehér réteget képeztek a kék égre. Lebegtek, akár a fehér függöny egy szeles délutánon. Gyönyörűek voltak. Bódítóak. Csodálni valóak. De az után lemegy a hold, felkel a nap, mindez a semmivé foszlott, beborul az ég, s csúf feketék veszik át helyük. Belőlük is egyszer szép fehér lesz, amint kisírták a lelkük. De az nem ugyanaz, mint ezek a felhők. Ők mások lesznek. Nagyobbak, felsőbbrendűek. Szebbek. E gondolatsor dühre késztette az ég alatt álló férfit. Nyurga alakja, sötét, hollófekete rövid haja, éj fekete szemei megbabonázva nézték az éget. Szemeiben visszatükröződött a gyönyörű felhő, melyet kiszemelt. 

  Elmosolyodott, mikor agya átkreálta a valóságot, valami csodásabbá. Szerette, mikor ezt teszi vele a személyisége. Mikor valami más, valami szebb veszi át a helyét. Az ég hirtelen átfordult, hold vette át helyét. Vér csepegett a csillogó égitestről, ömlött róla a holtestek tengere. Pengék csattanása ütötte fejét a fülében. Mily szép is lenne. Gondolatai emlékek felé kúsztak, sötét csápjai megragadták a legeslegszebb emlékeit. Azokat, amelyeken még normális volt. Szerelmes, bolond. Nem pedig magányos és őrült. Az emlékeket azzal a lánnyal, akit még most is mindennél jobban szeretett. De hát a Teremtő azt kérte, vegyem vérét. Hát vennem kell vérét, s elvinni neki, bármennyire is fájdalmas. 

  A tó művészien adta vissza, a fölé magasodó hegyek képét. Elmosódott, mikor hullámok söpörtek végig rajta, s kitisztult, mikor a szél csitult. Könnyfakasztó kéksége örvénylett az apró széllökésektől, elmaszatolták a képet. Mégis gyönyörű volt. Festeni való. Ő pedig megtette, s lefestette. Ecsete siklott a vásznon, a színek pompáztak a lassan lemenő nap fényében. Órákat festett át. Kezek simultak a derekáról a vállára. Nyakára egy apró csókot kapott. Lágy, fület gyönyörködtető hang szólalt meg, közvetlen a füle mellett. 

- Mosd el a képet a hegyről. Néhol, mint itt - a lány, kivette az ecsetet hosszú ujjai közül. Alaposan bevizezte, majd egy vonalat kanyarított a tó közepe felé. - mosd el. Az élet sem fenékig tejfel, ne fess mindent tökélyre - nevetett fel. S számára ez volt a legédesebb nevetés a világon. - Folyasd egy kicsit meg a képet a tóban, mintha elnyelni, készülné a hegyet, így ni - mutatta, de ő már nem arra figyelt. Lassan a lány felé fordult, s ajkaira nyomta az övéit. Imádta a tudálékos, művészi lelkét, a csokoládé barna haját, s szemeit. Szerette a nevetését, azt hogy lelkében megbúvó gyötrelmek ellenére is boldog volt. Szerette, hogy szereti őt a lány. S ő is szerette a lányt. 

  Hisztérikusan felnevetett. Az emlékeket, minél előbb el akarta égetni, eltüntetni a fejéből. Faithienek sikerült elzárni az érzéseit, elapasztani az iránta érzett érzéseket. Neki miért nem megy? Utálni akarta, minél jobban gyűlölni a lányt. Megkeserítette, miatta lett az aki. Miatta választotta őt a Teremtő. Mindent Faith Monceaux hibája volt. S ezért mérhetetlen düh, s bosszúvágy hajtotta. Megakarta ölni, szétcincálni, akár egy vadat. Belemélyeszteni a fogait a bőrébe, saját kezűleg kitépni egy darabot belőle, ahogyan Faith is tette az ő szívével. Ehhez viszont idő kellett, s tervek. Leporolta a farmerét, majd felállt. Elméje játszmája közben, lement a nap, a felhők eltűntek. Elmosolyodott. Gyermek volt még az éj, neki kellett vágnia. 

  Az utcák hosszúak voltak, kacskaringósak. Az autója döcögött, miközben halk, édes dallam szólt a rádióból. Ez volt a város azon része, ahol a kutya sem járt. Ahol a legszebb kapcsolatok születtek. Itt mindenkinek gyilkos hajlama volt. Mindenki, gyilkolni akarta a Fortuna tagjait. Mind, ellenség volt. Megállt egy piszkos épület előtt. Magas volt, a festék kezdet lepattogzani róla. A repedések villámcsapásként szaladtak végig az egészen. Néhol hiányzott belőle egy darab, a földön összetört cserepek hevertek. Leestek a hiányos tetőről. Néhol még a tartógerendák is kilátszottak. Az ajtó félig le volt esve a zsanérról, egy hatalmas deszkával volt odaszögezve. Lassan lépkedett fel a lépcsőn, oldaltáskája néha oda-odacsapódott az oldalához. Iratokkal volt tele, no meg néhány fegyverrel a végszükség esetére. Az itteni embereket jól ismerte. Mindennél jobban hatalomra szerettek volna kelni. Képesek voltak a megbízójuk torkát is átmetszeni, ha az áldozat többet kínált.

  A lépcső tetején megtorpant. Innen nincs visszaút. Elmosolyodott. Jobb kezével beletúrt a hajába, majd elővette a fegyverét. Megindult az ajtó felé. Mindig teljesíteni kell, amit kértek. Mindig. Háromszor kopogott az ajtón, majd berúgta azt. Felvette a legmorbidabb hangját, és édesdeden megszólalt.

- Visszatértem édeskéim, kifelé az odúkból - a hecc kedvéért pár golyót is megeresztett a feje fölé. Számolni kezdett. A fejében szaladgáló hangok tömkelege közt megszólalt az ő drága hangja, visszaszámolva. Öt, négy, három, kettő, egy... - Kifelé bohócok, vagy rátok robbantom az egész kócerájt - a hangja mennydörgésszerűen visszhangzott. Éles csattanásai a mondata után is érezhetőek voltak. Kezdett bedühödni. Újabb sorozatot küldött a falba, majd megindult befelé.

  A bakancsa hatalmas csattanásokkal ért földet. Mosolya széles lett, ragadt a gúnytól. Hófehér fogai felsőbbrendűen kivillantak. A tárgyakat, ami az útjába kerültek, sorra verte le. Kiabálása folyamatosan visszhangot vert. Félelmetes volt. Mégis gyönyörű. Bármi is történt vele, az a fiú, aki régen volt, megmaradt. Csupán férfivá érett. Egy erőteljes, érzelemmentes férfivá. Nem érdekelte kit öl meg, hol és merre, ha a céljait eléri. A vég kifejlett volt a lényeg, nem az út, ami odáig vezetett. Az a szív, ami régen oly hevesen dobogott, amely oly áhítattal nézte a természet gyönyörűségeit, most már nem vert. Az a kéz, amely mindent megtapintott, amely oly puhán simogatott, most érdes volt, s vér tapadt hozzá. Azok a lábak, amelyek oly sok helyre elvitték, most holtesteken tapostak át.

  S az a szem, a gyönyörű égszínkékpompázó csoda. Az, amelyben régen ezernyi kép jelent meg, amelyben az érzések kavarogtak. Ami látta a csodákat, a szépet. Amely szerelemes volt, és bolond. Aki szerette szemlélni az eget, a hegyeket. Amely megtalálta a különlegest, a szépet. Amelyen a napfény ezer gyémánt ragyogásával tapadt meg. Most élettelen volt. Hollófeketébe torkollott. Már nem látta a szépet a hegyekben, nem látta a szépet az égben. Már nem csillogott, csak volt. Hiányzott belőle az érzések tengere, az emlékek csodája. Észre sem szerette volna venni a csodákat, a különlegeset. Kerülte a tekinteteket. Acélos lett, magabiztos, sivár. Csak egy szem volt, akit már nem ébresztett fel egy szikra sem.

  S az az ember, most gyilkolt. Idő közben, bejutott a főtérbe. Az emberek ott gyűltek össze, ott tanácskoztak. Ő pedig egyre dühösebb volt. S az, ha dühös, nem éppen szerencsés. Sőt, egyenesen veszedelmes. Csak egy pislantás kellett, s máris rávetette magát az egyik tagja. Torkára tapasztotta a kését, térde a bordája között volt. Izmos testével, magas nyurga alakjával ránehézkedett a vékony férfira. Hollófekete haja előre hullott, szemeiben vérszomj csillogott. Megnyalta a kerek, pirosas ajkait. Elmosolyodott. Erős állkapocs csontja egy pillanatra megugrott, de a mosolya által megjelenő gödröcskéi lágyították a haragot szemeiben.

- Nem szeretem, ha játszanak velem. Főleg ha olyan kis senkik, mint ti - hangja nem volt több, vészjósló suttogásnál. Megragadt azon a szinten, ahol félni kellett tőle, de még nem volt gyilkolásra kész. - Azt hiszitek, játékból vagyok itt? - ordítása rekedt volt, dübörgő. - Éppen úgy megfogtok halni, mint én, ha nem teljesítitek az ígéretetek! - nevetése hátborzongató volt, mindenkit kirázott a hideg tőle. Rekedten szaladt végig a testeden, belekúszott a füledbe. Édes volt, és mérgező. Fájdalmat okozó, mégis gyönyörködtető.

- Nem indulunk meg egy olyan valami ellen, amit nem ismerünk Segéd. Nem harcolunk egy olyan valami ellen, ami hatalmasabb bárminél. Tökéletes Harcos ő, kilátástalan erővel. Nem segédkezünk olyanban, amit nem győzhetünk le. Nem megyünk csatába az ellen, aki csak megölhet minket, megmenteni nem segíthet - a felszólaló hangja éles volt, úgy csattant, akár az ostor. Erős kiállású, hatalmas fickó volt, bölcs arcát borosta takarta. Haja dús volt, és barna. Szemei mélyen ülőek, barnák. Álla szögletes, vonásai férfiasak. A szíve mégis egy kisfiúé volt.

- Tökéletes Harcos? - felvonta a szemöldökét. Hollófekete haja már teljesen az arcában volt. Alatta fekvő áldozatát azonban nem engedte. - Minden legyőzhető, minden ellen van gyógymód. Ki kell belőle szedni azt az átkozott valamit, ami markában tartja - mondata végét suttogta. Nem volt kétséges, hogy benne volt még az a szerelmes bolond fiú, aki régen volt. Nem azért harcolt, hogy elveszítse. Azért harcolt, hogy megmentse. Éles nevetés harsant fel, szintén a magas férfitól.

- Legyőzni? Egy Tökéletest? Tudod mit jelent, mikor az istenek, démonok, s minden valaha volt Természetfeletti egy testben, egyetlen egy Lélekdémonban egyesül? Ez ő Segéd. Ez a lány. S az az átkozott démon a testében úgy kapaszkodik a lelkébe, akár a te kezed a karodra. Nem tudod leszedni, nem tudod megszabadítani. Ha kitépem a kezed, élsz nélküle, de csak akkor, ha kórházba viszünk. Ha itt hagyunk, meghalsz - elvicsorodott. A kedves kisfiú, aki benne volt, most ugató korccsá alakult. - Olyat teremtett a Teremtő, ami még soha senki. Egy olyan lény hívott elő, akit az istenek áldottak meg, aki a démonok formáztak, s a Természetfelettiek adták erejük érte. Olyat akar most legyőzni, aki legyőzhetetlen. Tökéletes Harcost hozott létre - ezzel sarkon fordult. Ekkor kés mélyedt a gyenge férfi testébe.

- Nem érdekel - a Segéd hangja most már az égiekével ért fel. Rekedtsége még mélyebb, még erőteljesebb lett. - Szerződtetek - a kés még mélyebbre hatolt. A vörös, meleg vér elkezdett ömleni a kés körül. Azok a szemek, most valahogy démoniak voltak. - Ma este, megrohamozzuk őket, ha kell, egyesével ölöm meg a gyengébb társaitokat, amíg bele nem egyeztek. Mészárlást rendezek ebben a rohadt kócerájban. De az alku, az alku suttyók! - ekkor az áldozata már cafatokban lógott alatta. Nem, már nem volt az a fiú. Már sokkal több volt. Valami más. Valami erősebb. Valami őrültebb.

- Rendben, este - felelte a férfi, majd társaival elvonult.