00. Time's up - előszó

Sziasztok! Először is, egy kis beszéd az előszó előtt. Izgulok, méghozzá nem is kicsit, ugyanis nem a megszokott főszereplő lányt szánok ennek a történetnek. Másodszor nem az a megszokott kezdés, ami a történeteknél szokott lenni. Nem akarok túl bonyolítani, de nem akarom egyszerűre sem, úgyhogy szóljatok, ha már kezdenek elfajulni a dolgok. Másodszor rengetegszer köszönöm, hogy ennyien itt vagytok 24 - miért privátban iratkoztok fel? - 17 ember iratkozott fel hozzám, aminek azért is örülök, mert még el sem kezdtem a történetet. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Remélem jó páran ebből a számból kommenteltek is. Most pedig, akkor olvassatok,

Katie Boo

Time's up

"Hisz mind az a Szent és Bölcs, aki csak
értelmezte a Két Világokat,
sutbadobott próféta; szavaik

Gúny játéka, s a Por tömi Szájukat
Omár Kháyyám: Rubáiyát"

Csönd. Nincs harangszó, nincs zörgés, nincs, olyan hang mely azt jelezné... valaki él még. Valaki lélegzik a kupac alján, a sok holttest között vannak lelkek, akik még élnek. Ha nem is több, legalább egy. Én. Én élek, és lélegzem, ki akarok szabadulni ebből az átkozott ketrecből, a sok bűzlő holtest közül. De a hangok nem jönnek. Csak távolba révedő szemek maradtak nekem. Ők, és senki más. Mind meghaltak. Cafatokra tépte őket, rám dobálta, és azt hitte végzett. Hallottam a hangokat a fejemben: Várj még, várj. Végtelenszer elismételt mondat, de a várakozás hiábavaló. Nincs itt már élő, ki megmenthetne. Tekintetem szaggatott, nem látok többet a puszta emléknél, és a térképnél a fejemben. Annál az eszeveszett labirintusnál, ami örökre az agyamba égett. Anya mindig azt mondta: különleges memóriám van. Amit egyszer látok, többet nem engedek el. De nincs többé anya. Így a memóriám sem kell. Töröljenek el mindent, minden egyet lépcsőfokot, minden sikolyt, minden szemembe égett vércseppet, minden el nem sírt könnycseppet, ami örökre odabent ragadt. Suttogott nekem, suttogta a nevem, kilétem. Színtisztán emlékszem...

- Kicsi lány, hol bujkálsssz? Merre rejtegeted azt az édesssz kis tessszted? - hangtalanul jött hozzám, nem létezett, nem létezhetett. - Ne rejtsd el magad a valódi éned elől, az vagy aminek teremtettelek, ninccccs még egy olyan kissszlány mint te. - ráztam a fejem, lehetetlen, nincs itt, elment, itt hagyott. A hangok azonban, nem tágítottak. Hallottam a sikolyt, ami feltört a torkomból mikor hozzám ért a csillag, hallottam magamban a több száz sikolyt, mindent. Újra, és újra, és újra. Apró neszek kezdtek belépni az emlékek közé, beszéd hangja, foszlányok, "Keressétek, van még túlélő." Van. De ők nem hallották. Biztos csak álom, nincs itt senki, egyedül maradtam. Egyedül. Mondtam magamban, miközben ostromoltak az emlékek. Az utolsó sikolyom emléke tört felszínre. Az, mikor láttam meghalni. Láttam, ahogy nincs többé, ahogy a lelke elszáll. Hallottam suttogni, a nevem utoljára a szájából elhangzani. Remény volt benne. Remény, hogy én még megmenekülök. Idő közben észre sem vettem, hogy emlékeimben szereplő sikolyom kiszökött a torkomon. A hatalmas terem visszhangozta be, a beszéd körülöttem abba maradt. A vértől csúszó testek siklását lehetett hallani csupán. Cupp-cupp-cupp... Vajon ki mozgatja? Vajon ők indultak halál útjukra? Vajon eltűnik felőlem is a test? Ő is elindul? Fogtam a bakancsom, szorongattam, amennyire csak apró kezem bírta. Nem visznek magukkal, itt maradok a ketrecben. Elvesztetem őket is. Lassan felőlem is elcsúszott a test. Erős fény világított körbe. Szemem lehunytam, erősen szorítottam össze, hogy újra sötétségbe burkolózzak. Aztán egy kéz kiemelt a ketrecből. Sikoly tört fel a torkomból. Engedj el! Ne nyúlj hozzám! Azonnal vedd le rólam a kezed, hallod? Menj a közelemből szörnyeteg! A csillagot ne, a csillagot ne! Ordított a bensőm, kiabált, ki akart szabadulni, el akart pusztítani mindent ami körül vette. Erős kezek szorítottak. Mások voltak. A más nem jó. Rossz. Ő is rosszat tesz velem, ő is bántani fog. Zokogtam, torkom szakadtából sírtam, ordítottam, kapálóztam, de azt ami bent volt, nem engedtem szabadjára. Nem megy sehova, nem mert ezt ő adta, az aki a ketrecbe rakott. Ringatni kezdtek, lassú, módszeres ringatás volt. Barna hajamat simogatni kezdte a meleg kéz. Fel, és le. Fel, és le. Mély levegőket vettem, tüdőm ordított az oxigénért. Lassan a zokogásból, csuklás lett.

- Semmi baj, nem bántunk, nem bántalak - mondta ő. De honnan tudhattam volna én? Apró kezem felemeltem, és a homlokára tapasztottam középső, és mutató ujjam. Becsuktam, majd kinyitottam a szemem. Gondolatok kezdtek áthágni: Holtestek ezrei lehetnek itt. Hányat ölt vajon meg a démon? Maradtak életben a lányon kívül? Meg kell keresnünk őket, és biztonságos helyre vinni. Étel és ital kell nekik, és gyógyítót is kell hívni. Cecily biztos tud segíteni rajtuk. Semmi baj, kislány, semmi baj, nem bántalak. Vigyázok rád, adok enni, inni, kapsz meleg takarót és új ruhát. Lassan elemeltem a kezem a homlokától, majd könnyes szemeim kinyitottam. Kék szemek virítottak rám, ráncos homlok, tágra nyílt szemmel. Megérintettem a ráncokat. Vajon igaziak? Öreg ő, vagy csak nem érti... biztosan nem érti. Széles válla volt, vállán átvetve egy bőrszíj, abban kések, tőrök és kardok sorakoztak. Meg egy íj. Megérintettem. - Ne légy mohó kislány, megvágod magad. - suttogta halkan. A ráncok most eltűntek. Megtapogattam az orrát, az állát. Erős csontozata volt. Éles arccsont, és nagy orr, barátságos kék szemek, és ősz haj. - William vagyok, hát te csöppség? - kérdés. Megráztam a fejem. Nem szeretem a kérdéseket, nem szeretek idegenekkel beszélni. De ő kiszedett a ketrecből, és azt mondta nem bánt. - Nem beszélsz? Nem mondod el? - nem. Megráztam a fejem. Nem beszélek, nem válaszolok. Bólintott. Egy bőrfonál volt átvetve a nyakán, valami lógott rajta. Lassan kihúztam a ruhája alól. Ovális alakú, színtelen kő volt, bele szárnyakat, és szavakat véstek:"Pulvis et umbra sumus" - Azt jelenti, Föld pora s árnya leszünk. - megráztam a fejem. Ne beszéljen. Tudom mit jelent. Értem mi van oda írva. Végig simítottam rajta, a szavakon, szárnyakon. Vésve voltak. A szavak felizzottak, a kő meleg lett. Elkaptam a kezem. - Sssh, semmi baj. Nem szabad hozzá érned, nem a te nevedre van szentelve, megéget. - közben elindultunk. Kint morajlottak az emberek, beszéltek, figyeltek. Engem. Nézték, ahogy kihoz, ahogy lerak egy plédre. Azonnal utána nyúltam. Ne menj sehova! Ráztam meg a fejem. Nem hagyhat egyedül, nem tudhatja, hogy ők nem bántanak. Körbe néztem, különféle szemek figyeltek. Volt ott borostyán: csodálkozás volt a szemében. Volt tengerkék: érdeklődés lapult az íriszeiben. Volt ott mogyoró barna, és sötét barna: ijedtség vegyült megkönnyebbüléssel. Az utolsó egy kék volt, olyan árnyalatú kék, amit még sosem láttam. Undor lapult szemeiben, arcmimikájában. Ahogy a mellette álló zöld szempárban is. Megragadtam a nyakamban ketyegő órát, és felsikoltottam. Nem nem nem. Menj innen, nem, nem, nem. Nem utálhatsz, nem tudod ki vagyok. NEM! Gyere vissza, ne hagyj itt velük. Ne, ne, ne! Mászni kezdtem, le a plédről, el tőlük. Valaki elkapta a bokám és visszafelé húzott. A zöldszemű volt. Felhördültem, felé csaptam a kezemmel. Engedj el te szörnyeteg!  De csak szorított. Őrjöngött. Ott bent őrjöngött. Senki nem érhet hozzám csak ő, SENKI! Elengedtem. Menjen, menjen útjára, ha így elenged. Szálljon szabadon ha így békén hagy, és soha többet nem ér hozzám. Erős fény lobbant körülöttem, színben pompázott, hullámzott akár a sarki fény, vagy a melegben sült palacsinta fölötti gőz. Szemem elöntötte a fehérség, hófehér pupillámban csak a fekete szembogaram, és a színes pöttyök izzottak fel. Felé csaptam a kezemmel, ezúttal azonban fehérség is áramlott ki belőle. Olyan volt akár a villám. Sercegett, és a férfibe csapott, zöld szeme tágra nyílt, és elugrott. Felhördült. Mászni kezdtem újra, előre el tőlük. De elkapott. Megragadtam az arcát, és belé mélyesztettem az ujjamat. Éreztem minden gondolatát, minden érzését. Mondani kezdtem. Pulvis et umbra sumus, pulvis et umbra sumus, pulvis et umbra sumus. Nem ! NEM! Ellökött magától én pedig a földre estem. Szeme kitágult, pupillája hatalmasra nőtt. Vicsorgott. Felém indult. 

- Anthony, hagyd békén! - olyan volt, mint a mennydörgés. Élesen harsant fel, hirtelen jött, aztán tova szált. Mindenki megriadt tőle, pedig ártalmatlan hang volt. Legalábbis számomra. Nem jelentett veszélyt. Hallottam már rosszabbat is. Ellenkezés csendült fel a zöldszeműtől. - Nem vetted észre honnan hoztam ki? Anthony! - harsant újra, mert a beszéd nem állt el. - A lányt megtámadták, ketrecbe zárták, még szép hogy így reagál. Nem tudjuk mi, nem tudjuk, hogy reagál. Erőszakkal semmire nem mész. Szimpla önvédelem volt. - a vitát egy intéssel lezárta, majd elindult felém. Megráztam a fejem, és a zöldszemű felé néztem. Haragos szemekkel meredt rám. De hát nem tettem semmit, csak elmondtam neki mit érzek. A kék szempár mellém térdelt, arcán feszült mosoly feküdt. Megsimította az arcom. A bennem elő lény visszahúzódott. Az izzás abbamaradt, pupillám újra barna lett. - Elárulod a neved nekem? Úgy segíthetek neked kislány. - suttogta. Bólintottam. 

- Faith, Faith Monceaux a nevem. - megragadtam a nyakláncom, és letéptem. Többé már nem ketyegett. A férfinek adtam. Többé már nem voltam teljes ember. Lejárt az idő.