01. Lehetetlen...

Hello kedves olvasók,

már az első részt rakom ki, és 26 - 19 - feliratkozóval bővelkedhet a blog. Imádlak benneteket. Egy kommentet és négy Tetsziket, és 76 megtekintést kaptam a legutóbbi bejegyzésre. Köszönöm a támogatást! Rengeteget jelent. Mint látjátok, minden vasárnap érkezik a rész, lesz, mikor két hetente, lesz, mikor egy hét múlva kézbe kapjátok. Az időm, és az előreírás miatt osztom be így. De a modulsávban feltűntetek mindent. Nem is szaporítom tovább a szót, olvassatok, komizzatok, és pipáljatok, a lényeg: hagyjatok nyomot! 

Sokszor ölel benneteket,

Katie Boo

Lehetetlen...

"Hallgattam én is, ifjan, és sokat,

vitázó Szenteket s Doktorokat:

körűlmagyarázták a Semmit is,

de sose lettem tőlük okosabb.

Omár Kháyyám: Rubáiyát"

Új hely. Minden steril, tiszta, és előkelő. Csak én nem. Na meg a szám, amit sose tudok becsukni. Állandóan megjegyzéseket teszek, a körülöttem lévő személyekre, és dolgokra. Mint az a festmény. Nem mintha nem lett volna röhejes. Nagy, kerek, krumpli orr, vörös, foltos arc, és néhol megtépázott haj. Ehhez társult és gömb alakú test, és végtagok. Egyszer szülessen a földre, és esküszöm, összetörik alatta. Nem sokat segít itt a modorom. Az igazgató nő felé, az inas igen rossz néven vette a gyenge - mert ez még csak gyenge - megjegyzéseimet a festményekre, és kiállított emléktárgyakra. Mintha egy múzeumba érkeztem volna. Mindenki jó modorú, és barátságtalan. Legalábbis az alkalmazottak. Na meg a piszkafa is ezt hajtogatta ide fele: Modortalan kis csitri. Elit iskola, hogy képzeli hogy ilyen megjegyzést tesz az egykori alapítóra. Az összes jó módú kölyök közé egy ilyet küldeni, nahát, ez szemtelenség. Nyávogós smirgli hang. Simán elmehetne egy építkezésre, és észre se venné senki, hogy beszél. Az utolsó folyosón már nem voltak képek, üres volt, és kopár. Elegáns fekete tapéta, kacskaringós mintával szalad végig a falon, egészen a következő ajtóig. Ott megtorpant a minta, majd mintha átment volna rajta, tovább folytatódott. Mágia szaga van. Főleg hogy úgy kígyóznak a minták, mintha menten kiugranának, és az arcodra vetnék magukat. A padló szürke márványból volt, repedezettsége ellenére gyönyörűen kihangsúlyozta a mérges kígyó falat. A folyosó végén balra, üres terem virágzott fel. Hatalmas volt, úgy véltem az egyik torony terme lehet. Teteje kupola, üvegből volt, a homályba vesző égbolt színtisztán látszott. A falak motívumok díszítették. A démonok, és angyalok hatalmas képeit. Mondák voltak róla, a két faj mennyire gyűlöli egymást, mégis belőlük születtünk mi. Vagyis ők, ugyanis fogalmam sem volt én mi lehetek. A padló itt enyhe arany árnyalkatba torkollott, a minták most ide haladtak át. Halványan fodrozódtak. Ha túl sokáig nézted, elszédültél. Kőből készült padok sorakoztak a nagy kétszárnyú ajtó előtt, ami az IdB betűk vetültek fel. Isodel de Bethencourt. Az igazgató. A padokat fehér párnák lepték el, rajtuk senki sem ült. Nem is úgy néztek ki mintha bárki bármikor, rá mert volna ülni. Az inas leintett, miszerint várjak rá ott ahol vagyok. Mentem volna tovább, de fennhéjázóan megszólalt. 

- Ha nem képes egy helyben maradni, a Tábor sem fogja szívesen látni magát, Miss Monceaux - szólt azon a szörnyű, csikorgó, menthetetlen hangon. Lában megállt, és villantottam rá egy vicsorítást. Sarkon fordult, és a nagy ajtóhoz sétált. Apró résnyire tárta csak ki, éppen akkorára ahol ő maga is befért. Honnan tud róla hol szállok meg, és mi vagyok? Gyanús. Körbe nézek a teremben, de semmi nem változott. Itt hagyott, én meg nem tudok mit kezdeni magammal.

   Tipikus... Megindulok a nagy fal felé, amin a Pokol, és Menny gyermekei vannak. Ironikus. Tudd közel magadhoz a barátod, de még közelebb az ellenséged. Az angyalok örökké élnek, így nem szaporodnak. Felesleges felhalmozni egy hatalmas népet, ami aztán nem hal ki sose. Meg lehet őket ölni, ez természetes. De egy évszázad múlva ugyan úgy vissza tud jönni a földre. Nem hal meg, csak visszakerül a hazájába. A démonok szintén nem szaporodnak, mert maguk között képtelenek. Nincs olyan génjük, ami alkalmas az utódnemzésre. De a két fajból keletkező, örök életűek tökéletesek. Bár örökké élnek, meg lehet őket ölni, úgy hogy tényleg meghalnak. Ezen kívül persze, démon vér részük fekete mágiára is elegendő energiát biztosít. Manapság egyre kevesebb Örök Életű van. Túl nagy a veszély azokra, akik tehetetlen emberek. Az 1600 években egy James nevű Tisztavérű alapította a Tábort - Praesidium - ahol kiképzik, és tanítják az olyanokat, mint én. Legalábbis a harcra, és erőnk kontrollálására. Mellette iskolába kell járnunk, hogy a Tisztavérűek eleganciájához, és méltóságához felérjünk a modorunkkal. Lehetséges, hogy ezért kerültem ki a másik iskolából... a Tábor ismerős környezetben lesz, itt életem 4 évet, kislánykoromban, de a származásom miatt el kellett mennem egy biztosabb, és jobb helyre. Marhaság. Ugyan olyan taplók, és zsigeriek voltak ott is az oktatók, mint itt Will és a többiek. A hatalmas ajtó újra kitárult, ezúttal nagyobbra. Ideges, barna hajú, izmos fiú vágott át a termen, át mellettem, el a folyosón.

- Daemon már megint... Dorta kérem, keresse meg, és adja át neki a projektjét... Az új lányt - Isodel... Megindultam az ajtó felé, mikor az inashoz értem, már javában abba maradt a sutyorgás. Isodel kecses, magas, szőke nő volt. Zöld szemei hatalmat árasztott, alakja, és kiállása magabiztosságot. Megtestesítette minden Angyal példaképét. Arccsontja élesen meredt ki az arcáról, ajkai teltek, és élénkek voltak. Orra pici, pisze, szeplői végig terültek az arcán. Kellő képpen megnyújtott arca, és gödröcskéi voltak. Haja szoros kontyba volt kötve a tarkóján, egyetlen tincs sem szaladt ki belőle. Kecsesen állt fel, mint ahogy az ilyen nők szoktak. - Miss Monceaux kérem, foglaljon helyet - bársony kék, fekete mintás székre mutatott. Magabiztosan megindultam, majd leültem a székbe. A szoba hatalmas volt, a tető itt is csúcsos, és üvegtetejű, így már kételkedtem abban, hogy nem mágia. A falon képek lógtak, kecses keretekben az előző igazgatókról. Mind angyal volt. Az asztal fekete volt, masszív fából faragott, illesztések nélkül. Még a halál sem mozdította el innen. az biztos. A padló itt megint szürkébe váltott. - A Tábor értesítésére adta a Fortuna Tanácsnak, hogy maga nem éppen az előítéleteknek megfelelően viselkedik, és ezt nem tűrik tovább - apró él csengett a hangjában. - Nos, itt máshogy mennek a dolgok. Az iskola az angyaloknak, és démonoknak készül eredetileg az 1600-as évek elején... - most komolyan történelmi kiselőadást tart? Mintha csak az iskolában ülnék. mármint a tanteremben, egy unalmas töri órán. Élesen csapott az asztalra - Ha nem figyel rám, el is mehet, de annak meg lesz az ára, maga is biztosan tudja. Nem tűröm a szabály sértőket, a történelmi felvilágosítás ugyan olyan fontos az iskolával kapcsolatban, mint a harcművészete Miss Faith - felszisszentem. Nem tűröm, hogy a keresztnevemen szólítsanak. - Legalább tisztán állunk egymás előtt - mi? Ja, a szemem - Szeretném most leszögezni, minden alkalommal mikor ide belép, vegye le az átkozott maszkját, és előttem az igazi Monceaux-ot mutassa - csípős volt. Csípős és pökhendi, nagyképű. Felsőbbrendűnek képzeli magát, mintha bármikor magasabbra emelkedne holmi igazgatónál. Nem véletlenül vannak lenn az ilyen angyalok a földön - Előkelő viselkedést várok el minden diákomtól, származásától, és korától függetlenül. Nem beszél, nem kérdezősködik, akkor teszi ezeket, mikor engedélyt kap rá - mi a franc... majd ha összevarrják a szám, és egyesével tépkedik ki a hajszálaim. - Ezen kívül természetesen vannak írásba foglalt szabályaink - börtön, aljas hideg börtön! Ennyire azért én sem voltam rossz! - A humán, és real órákra maga is az emberekkel jár majd, mint minden itt tanuló Örök Életű. Ezen kívül lesznek mágiatan órái, mint a másik iskolában. A mellettünk lévő erdőbe, csakis a tanárokkal menjen. Ott folynak a gyakorlat órák, nagy mennyiségű varázslat gyűlik össze - érdekes hogy azt a szót használja, varázslat. Csak a mondénok használják... - Kijárási tilalom a projektek esetén nem érdekes. Ha projektet teljesít, a tilalom nem lép érvényben- a projektek a velünk elvégzett piszkos munkák, amik a szabálysértő Tisztákat vagy Örök életűeket érinti. Feladatunk elkapni őket, minél több információt kideríteni a Törvény elleni sértésekkel, elég bizonyítékot gyűjteni, hogy komoly vádat kapjon. Természetesen senki nem tudja, hogy direkt kezeljük így. Kötelességünk az a mennyiség, ami legalább egy kínzást, vagy börtönt érdemel. A szabály szegés méretétől függetlenül. A Fortuna meg van róla győződve, hogy ha elég súlyos vádakat sikerül rábizonyítaniuk, elhiszik, és megértik, nem érdemes ellenszegülni a sorsuknak. Voltak, akik nem akartak projektekbe fogni,tőlük elvették az erejük, és kitaszították a tartomány szélére. Kemény ez az élet, nékünk. - Amennyiben szabad, este 9 óráig szabad kimenni a kastély területéről - mint az oviban esküszöm. Miért mi lesz, ha nem jövök be anyu kicsi pincsijeként 9-re? Zárkába zár? Jézusom... - A diákoktól elvárjuk, hogy minden Tisztavérűvel szemben legyen kedves, és udvarias, és minden itt tanuló diákkal szemben, legyen akárki, vagy akármi - szerintem biztos, hogy ezeket két éve magolja. Ez után annyi szabály jött még, hogy nem hittem a fülemnek. Kijárási tilalom, erdőben edzünk, a Táborban mi takarítunk, udvariasság, etikett, nincs káromkodás, csúnya beszéd, nem sértjük meg a másik fajt, semelyik fajtából. Az utolsó mondata az volt, hogy egy projektet kapok, méghozzá Ana-val. Szerencse hogy ismerős, össze visszakarmoltam volna, ha mellém rak egy Tisztavérűt.

  Útban - megint az inassal - a Tábor felé, érdekes dolgokat véltem felfedezni. Az emberek barátságosan integetek nekem, és az előttem haladó, most már talán kissé felengedett inasnak. Vagy akármi is volt. Mr. Piszkafa vissza-visszaintet nekik, mosolygott, és a mellénk szegődött diákjaink viccein nevetett. Amik inkább voltak fárasztóak, mint viccesek. Bezzeg, amikor én próbáltam meg elmondani, Chuck Norris hogy fekvőtámaszozik, egyáltalán nem érdekelte. Szóval, úgy néz ki, csak engem utál...

- Miss Monceaux, kérem lépjen be - egyet jelentett azzal hogy nyissam ki az ajtót, mert ő ember, és nem képes rá .Természetesen. Megfogtam a kilincset, és benyitottam. Szerencséje hogy nagy valószínűséggel van bennem démon vér. Ismerős illatok csapták meg az orrom, levendula, és frissen sült csirkemell. Agatha! Istenem, de hiányzott a rendes főztje a förtelem helyett. A folyosón végig vonulva a két helyiség közé zárt térben megálltam. Az egyik a közös "nappalihoz" vezetett, a másik a konyhába. Az inas átfurakodott mellettem. - Úgy látom, ismeri a helyet - szemöldökét felvonta. Nincs hozzá köze, mit ismerek emberfia Meghökkent. Fekete, vagy legalábbis nagyon sötét szemei hatalmasak lettek, egy lépést hátrált. Mosolyt villantottam rá, majd a nappaliba sétáltam. Ana ült a kanapén, olvasott valami újságot. Mellette Rosalinda foglalt helyet. Oh, őt el is felejtettem. Talán azért mert mindig utáltuk egymást. - Hölgyek, Miss Monceaux megérkezett - egyszerre kapták fel a fejüket. Félelmetes. Rosalinda felnyögött, én pedig villantottam rá egy tökéletes mosolyt.

- Édes Rosalinda, hogy vagy? Hiányoztam, látom azon a kis édi bédi arcocskádon. Ugye? Ugye? - gügyögtem neki. Ana felsikoltott majd a nyakamba ugrott, mire feldőltünk. Nevettem én is, és ő is, aztán hirtelen abba hagytam. Nincs szeretet, szeretet nélkül, minden szabadabb. Letoltam magamról, majd felálltam. - Azt hiszem, kipakolok, este beszélünk Ana, ma kezdjük el a projektet - ezzel elvonultam. A jéghegyet felvontam magam köré, és a szívemet jeges mázzal vontam be. Fáradt voltam, fáradt és nyűgös. Szabályokat szipolyoztak a fejembe egész délelőtt, egy regénnyi dolgot soroltak fel.  A lábam elé nézve mentem, mikor valaki nekem jött. - Vigyázz a lábadra, te tapló - mennydörögtem.

- Hé, nyugi - Tisztavérű. Szemem elkerekedett, majd hátráltam egy pár lépést. Hatalmas vigyor keletkezett az arcán - Hello Faithie, hogy vagy? - Lehetetlen...én pedig csak álltam ott előtte, a falaim pedig újra leomlottak.