04. Felejtés...

Helló bogyókák! Hatalmasat csúsztam, és már engem zavar. Az első hetekben elfeledkeztem mindenről, március 15-ei ünnepély szervezése miatt. Aztán egy másik ok miatt csúsztam, most pedig teljes mértékben másra tereltem a figyelmem, egy új blog készítésére és ötletelésére - nem történetes, Jézusom még az kéne. A részeket írom, lassan de haladok, így megpróbálom folyamatosan posztolni - marad a vasárnap, de úgy gondoltam nem hagyok ki még egy hetet. Szóval így állok. Kérlek benneteket jelezzetek vissza, mert fogalmam sincs ki mit gondol, és zavar egy kicsit. Jó olvasást, pipáljatok, kommenteljetek.

Sokszor ölel benneteket,

Katie Boo

Felejtés

"Ha Csókod s Borod, mint a Mindenek,
úgy kezdődik s végződik, ne feledd:
az vagy, ami TEGNAP voltál, MA is
az vagy - s HOLNAP se leszel kevesebb!

Omár Kháyyám: Rubáiyát"

Lorde - Team

Álmodtam. Szörnyű kínokat, fájdalmat, s haragot. Fortyogó düh érzése söpört végig az ereimen. Nem a valóság, nem követ. Álom volt.

Lassú halált halni szörnyű. Ott fekszel, tehetetlenül, miközben ő feléd görnyed, és tovább kaszabol. 14 éves voltam csak. 14 éves, és tudtam milyen a halál. Legalábbis az elejét. Amikor az a gomolygó köd feltámad előtted, fehér és gyönyörű. Végigszáguld a testeden, hűs szellőként hűti le. Aztán szemem elé villan egy arc, amiért érdemes élni. Egy arc, ami azt suttogja, kellek én még neki. Arc, akit sosem láttam, de hallgatok rá. Sikoltva török ki a ködből, elhagyom a hűsítő szellőt, a fehér köd mámorító látványát. A tűzbe vetem magam, forró, fájdalmas tűzbe. A kések újra, és újra végigszáguldanak rajtam. Az arcomon, a testemen, mindenhol. Nyomokat hagynak, sebeket, vérző, csípő sebeket, amibe aztán beledörgöli a sót. Csíp, fáj, de nem engedek. Kellek, én nekem még célom van. Fényárad belőlem, hófehér, csillámló vér tör fel az utolsó sebemből.

- Igen kicsike, itt van, amit kerestem, maradj nyugton, aludj el. - mézédes hang. Amibe egykor bíztam, ami most kínoz. Sikoltok, sikoltozom és nem hagyom abba. Rángatom a magam. Ne érj hozzám. Vidd el innen a kést! - Ne érezz fájdalmat Faithie, nem vagy ember. Ezek csak emberi érzelmek. Te szörny vagy, sose leszel ember! - nem érdekel. Rángatom az arcom, a kezem, a hasam, az egész testem. Menjen innen! Aztán hirtelen valami elszakad. Pattan, akár az öreg lánc, miután feladta a harcot. Elszakad. Sikítok, torkom szakadtából, lelököm magamról. Égető érzés kúszik végig a lábamon, fel a testemen. Meztelen vagyok. Ő a padlón fekszik, talán már örökre elaludt. 

Izzadtan riadok fel. Itt volt, az emlékeim végig söpörnek a testemen, a szívemig. Sikoltok. Kiadom magamból az összes fájdalmat, sikoltok, míg torkom bírja. Erős karok ragadtak meg, befogták a szám és visszahúztak az ágyra. Könnyek szaladtak végig az arcomon, kis patakokba rendeződve felszántottak azokat. Mindenre van gyógymód. A lélegzése reszelős volt a fülem mellett, szaggatott, erőteljes. Zúgott a fejem, dobogó szívem menthetetlenül felhasadt. Ha most megint ő van itt, megint ő kapott el, nem teszek semmit. Sors néha kemény, de nem ismétel mindent, ami rossz. Ha mégis megteszi Faith, hagyd, hogy történjen, aminek történnie kell. 

- Faith, semmi baj - rekedt hang folyt be a füleimen. Édes whisky hang végig áramlott a végtagjaimban, akár egy jóleső borzongás. Mély volt, csábító, és kiszámíthatatlanságot sugárzott. Erős karok ölelően szorítottak. - Álom volt, nincs itt senki, csak én - tudom ki volt. Nem tetszett, még sem tettem semmit az ellen, hogy öleljen. Meleg volt, és erős, ölelése biztonságot adó, olyan, amit hosszú idő óta senkitől sem kaptam. Ha engedtem volna, talán számtalanszor megtörtént volna, de nem bírtam. Torkom érte a meleg lélegzés, a hangok melyeket suttogott végigszaladtak, majd a fülembe bújtak. A ködre emlékeztetett, a ködre, ami akkor várt, mikor majdnem meghaltam. Lassan lekulcsolta rólam a kezeit, számból vér csöpögött. - Faith - suttogta.

- Faithie, édes drágám hol bujkálsz. Itt vagyok, adj egy csókot a leendő férjednek. Csak egy csókot édesem, egy csókot - mézédes hangok megborzongattak. Ami régen oly édes, oly szép volt, most rémálom lett. Fekete füzek árnyékolták be, lombjuk eltakart minden napfényt, s többé nem engedett be egy kósza sugarat sem. - Olyan szép vagy, olyan édes az ízed. Csak még egyszer hadd kóstoljam meg - ekkor kapott el hátulról. Szemem előtt köd lett, kettőt láttam mindenből, ami létezett. Szemem homályosult, majd élesedett, megszédült gyenge fejem a gyors váltástól. Nem láttam semmit rendesen, csak a hangokat hallottam. A nyakamból eredő éles fájdalmat, a számból patakzó vért. Térdem megrogyott, testem elernyedt, és talán sosem keltem fel onnét...

Tekintetem elhomályosodott, majd hatalmasat löktem magamon és kiugrottam az ágyból. Hátráltam, egészen a falig. Remegtem. Sosem remegtem. Magabiztos, kiállhatatlan voltam. Nem ez, amivé ő tett.

- Ki vagy? - hangom alig volt halk moraj a csöndben. Néha a csönd is túl hangos. Számról próbáltam eltüntetni a vért, ami még mindig folyt. - Hogy kerültél ide? - lüktetett a fejem. Túl nagy stressz ért álmomban. Tágra nyíltak a szemei. Arca, vonásai, ajka, haja, teste ismerős volt. Minduntalan túlontúl ismerős, és ez zavart. - Miért nem emlékszem rád... - nem tudtam honnan, mikor és hogyan, de ismertem. Ha nem is mélyen, tüzetesen, de ismertem.

- Faith... - felordítottam, amely nyögésbe torkollott. Istenem miért hív így. Miért van az ágyamban, miért látott elgyengülni... - Daemon vagyok - lassan kikelt az ágyból, lábát kidugta a takaró alól. Kétségbeesetten meghátráltam, hátam a falnak támasztottam. Már csak az tartott meg. - Daemon Castillon, tegnap a bárból. A fiú akit felnyomtál a falra, aki segített egy kicsit mikor tropára ittad magad - ittam? Túl nagy nyomás, túl sok stressz, nem... Ahogy egyre közelebb jött lassan lecsúsztam a padlóra - Akarod hogy elmenjek? - feszes póló, és farmer volt rajta, bakancsa a lábán virított, kék szeme megbánóan csillant, aztán jéggé fagyott. Lecsúsztam a falon, védőfalat húztam fel. Testem rázta a remegés, a görcs. Lassan leguggolt elém. - Faith, hé... - keze a falba ütközött, szeme felcsillant. Nem érdeklődően, inkább meglepően. Nem ördögien, nem gonoszan.

- Ne hívj így, nem érj hozzám - suttogtam halkan. Nem jött ki több. Fel kell építenem az erős Mo-t, fel kell húznom a jégfalakat. - Menj el - hangom erőteljesen, élesen csengett. Nem volt több álcám, a szemem újra önmaga volt. Kell egy kis idő, idő míg felépítem, idő míg megnyugszom. Míg elfelejtem a tekintetét, az arcát. Mindent, amit ma reggel látott, nem megtörténtnek vehetek. Hogy tudjam, újra az erős Faith vagyok, és többé nem engedem le a falaim előtte. Kiment. Csak az ajtó csukódását hallottam, a lépteket, és halk szavakat a folyosón. Hosszú, bő póló, ülepes, szűkülő szürke melegítőm verítékben úszott, hajam csapzott volt, és arcom meggyötört. A fürdőbe siettem, arcom hideg vízzel lemostam, majd a zuhanykabinba léptem.

  Forró vízcseppek száguldoztam végig a testemen, versenyt futottak, lemosták rólam a fájdalmat, a gyengeséget. Felépítette nekem a védővonalaim, a falaim. Újra a régi voltam...

{...}

Mágia óra, az erdőben. Naplementekor. Imádom a naplementét, bár ezek a böhöm nagy tölgyek igencsak zavarják a kilátást. Már nem mintha nem szeretném a természetet, de néha jobb lenne kicsit magasabbnak lenni, mint 160-163 cm. Magas fák vesznek körbe, látszik, hogy jön az ősz. Az iskolát körbe vevő hatalmas fák ágain megsárgultak a levelek, tűzpirosba fordultak. Lassan lehullnak, és meghalnak. A fák kopaszok esznek, dideregnek a kíméletlen téli szélben, hóban. Ágaikra nehéz fehér hóréteg kerül, néhány gyenge ág bizonyára letörik majd, a hó pedig nehezebb élelemszerzést, és rejtőzködést állít elő az itt lakó állatoknak. Ők a meleg, erdei színekhez szoktak. A rókának most könnyű dolga van. Vörös bundája se perc alatt eltűnik a növényzetben, esetleg egy meghalt fa levelei közt. A tanár mindenkit utasít, hogy táskáját a földre dobják a kupacba. Én a fa tövébe helyezem. Vicc hogy itt vagyok. Bár érdekel, mit tanulnak a Tisztavérűek, és az Örök életűek, nekem semmit nem tanít. Az általános dolgok, amiket itt tanulnak, a kések dobálása, azoknak mozgatása, esetleg ha dominánsabb az angyalvér, a fizikai, és az esetleges elváltozás - kezdetleges szárnyak, hegyesebb fülek - kihasználása. A tanár már javában beszél, mikor a csoport háta mögé igyekezek. Ekkor szól hozzám.

- Az órán jelen van, egy ismeretlen eredetű mágiabirtokló is. Próbáljátok megállapítani ki, lehet az - én. Hülye kérdés. Mindig így hívnak. Ismeretlen Mágia Birtokló. IMB. Az egyik Tiszta megfogja, a csuklóm majd a tanár elé húz. Magas, göndör szőke haja van. Kötött pulcsija alól inggallér látszik ki a nyakánál. Nyakkendő éppen hogy kilátszik. Feszes farmert, és elegáns bakancsot vett. Tipikus gazdag csávó.

- Miss Grechin, ő az - nyalizó, tapló, seggfej. Kirántom a csuklóm a kezéből, majd rávillantom a szemem. Hátrahökkent. Ahogy mindenki körülöttünk, még a tanár is.

- Ha még egyszer, akár egy leheletnyivel is közel jössz barátom, esküszöm, hogy megkísérlem bedugni a fejed a seggedbe. Mindig sikerrel járok - majd hátrébb húzódok. A srác visszahátrál a tömegbe, akik többsége önelégülten mosolyog. A tanár közelebb jön, majd az arcomba hajol. Tüzetesen szemügyre veszi az arcom, szemem, bőröm. Mesélni kezd. Arról, milyen fajok képesek az én előnyeimre, és kik viselik a hátrányaim. Hogyan és miért vagyok képes ilyen erős álcára, és miért vagyok talán egy igenis fontos láncszem a bilincseken. Kattant a nő. Azt hiszi, a társadalma része vagyok. Pedig csak egy árva, akit William mentett meg annak idején. De ő mesél. Miközben én magabiztosan, kihúzott háttal pásztázom a tömeget. Satnya kis guppik. Az a kis nyeszlett akvárium szökevény. A tanár hirtelen előrántja a nyakláncom, mire automatikusan a kezére helyezem az enyém. Elrántja és felszisszen. Hogy a nyaklánc vagy a kezem miatt fogalmam sincs. Önvédelemről hablatyol, a gyors reflexekről, és arról hogy a nyakláncom különleges. Fekete, csillogó, bele vésve a Föld pora s árnya leszünk, latinul. Meg az ismeretlen motívum. A Fortuna semmire sem ment vele. Egy ilyen nagy hatalmú vezető tanácsnak aztán kéne tudnia minden létező, keresztezhető fajról, és annak neveiről, motívumairól. Kéne lenniük egy archívumnak, ahol minden ilyesmi évszázadokra, évezredekre visszatekinthető.

- Az általános mágia, amit mi, vagyis inkább ti, fiatalok használtak a alkímágiát azaz... - beszél, olyanokról, amiket már fejből vágok.. Érősen koncentrálok, próbálom rá fordítani a figyelmem, de nem megy. Gyengeség, és Mr. Mindentudó a csoport másik felén ácsorogva, engem néz... A reggeli után Ana minden elmagyarázott, ki ő, miért volt itt, és mennyire megijedt tőlem, ahogy ő is, mikor megtudta mi történt. Sosem omlottam össze, legalábbis nem olyan előtt, aki beszélhetett volna az ismerőseimmel. Nekik az óta a nap óta, mióta elmentem, és hidegen megmondtam nekik, hogy nem érzek semmit, ahogy őket sem szerethetem, ilyennek ismertek. A Tábor küldött levelet Will-nek, mindenről beszámolt. Kezelhetetlen voltam, a koromtól függetlenül. Csapongtam, folyamatos véleménynyilvánításom megsértette a körülöttem élőket, és ez zavarta a tanárokat. Meg mindenki mást. Nem tiszteltem senkit, és semmit, és senki előtt nem mutattam bármi jelét annak, hogy maradt bennem emberi dolog. Kivéve őt. Reggel látott sírni, dühöngeni, és az álcám nélkül, és ez rossz. Nem jó.

    Olyan érzés tudni, hogy valaki látott belülről, mint egy narancsot megpucolni. A szemedbe ment narancs leve, csíp, és arra késztet, zárd össze a szemed. De az sem segít. Ezen kívül nehéz a burok alá jutni, de aki egyszer megteszi, örökké meg fogja tenni. Az érzés, hogy Daemon Castillon megteszi, és lebontja a falaim, megrémiszt. Magasra emelt, vastag, törhetetlen falaim vannak, ő még is látott, a legrosszabb pillanatban. Az emberek mohók, a mágusok mohók, a Fortuna mohó. A lavina, amit egyszer elindítanának, nem fog megállni. Ha Castillon meglöki a havat fent a hegyen, az egész hóréteg, rám zuhan. A Fortuna rám száll, a tudásom és információm miatt, és kiderül, nem is vagyok olyan szívtelen, mint hinnék az emberek. Hajlamom, hogy elrejtsem, aki vagyok, erős. Ki kell iktatnom Daemon-t, vagy elfelejtetni vele, hogy bármit is látott. Különben az én káromra megy a láncreakció. Apró gesztust ejtettem el, sóhajtottam. A mágia óra után, az erdőbe indultam a tilalom ellenére. Úgy is jön valaki, és kirángat. Ropogott a talpam alatt az avar, a lehullott fák levele színesre festette az amúgy barna, vagy tűlevéllel borított földet. Néhol elvétve kopasz fák álldogáltak míg a  többin színes lett az őszi levél. Az ősszel, mindig meghalok egy kicsit. A természet a részem, szerves, közeli létem egy darabja, és mikor ő meghal, én is megteszem. Ha tehetném, én is lehullanék vele, elrohadnék, és termő föld lenne belőlem. Új lehetőség, valami nem szennyező, jó dologra. Mert, hogy én mérgező vagyok. Mérgező, pusztító gaznövény a sok, szép fa között. Azonban nincs olyan ember, aki rám locsolna holmi gagyi növényirtó növényt, ami aztán kipusztítana... Magam elől el-eltűrtem a belógó faágakat. Élvezem az egyedül létet, ilyenkor nincs szerepjáték, nincs erős Mo, csak... Mo. A lány, aki önmaga. Nem, nem beszélgetek magammal... Azért annyira nem vagyok őrült.

- Ide bújsz, a projekt elől? - megtorpantam. Lábaim megfagytak, levegő a tüdőmben akadt. Erős Mo. Mosolyra görbült az ajkam, hajam kontyba kötöttem, miközben felé fordultam. Meglepettnek tűnt, a pillanatig, míg az ajkamra nézett, amiben a hullámcsat volt. Aztán jéggé fagyott, mint én tettem volna.

- Nem, szabad napot vettem ki - elkezdtem hátrafelé dőlni, mire megmozdult, hogy utánam kapjon, már az avaron hevertem. Puha volt, és természet illatú. - Tudod milyen megterhelő hullákat kihallgatni? Az agyuk olyan, mint a moslék ember, és Anthony holtestét még meg sem kaptam. Ördög és gyalázat... - kinyitottam szemeim. Csak állt, a fának dőlve, és bámult.

- Nem szabadna itt lenned, projektet kell teljesítened, vagy a kijárási tilalom érvényes rád - gunyoros mosolyra görbült az ajkam. Villámgyorsan felpattantam, és elé álltam. Nem rezzent, arckifejezése kifejezéstelen volt, jegesen bámult rám. Ha te így, én is... - Mi vagy te? - magabiztosan csengett a hangja. Magamat láttam benne. Az a tinit, aki jegesen felel minden ember érzésére, aki azt mondja, ő nem tartozik senki mellé, ő nem való ide. Aki vallja, hogy bűn volt megteremnie. Sajnos ő biztosan áldja az istent, hogy lehetősége nyílt megszületnie. Az álla vonala vonzza a lányokat, szeme színváltozatossága ujja köré csavarja, a teste pedig az ágyba parancsolja a nőneműket.

- Szabályok azért vannak, hogy megszegd őket, édesem - felfele billentettem az állát, majd megindultam az erdő belsejébe. Beszélt, hangosan és élesen, mint a gyerek, akire nem figyelnek. Magyarázott valamit arról, hogy az erdő belseje nem biztonságos, és arról, hogy valamilyen gyilkost keresnek. Megálltam, mire a derekamba kapaszkodva megtartotta az egyensúlyát.

- Nem kéne itt lennünk. Nem azért mert tiltja a szabály, hanem a... - befogtam a száját, és a fa mögé húztam. Sikolyok voltak. Fájdalmas, és gyötrelmes sikolyok. Sírás volt, mézes hang. Magamat hallottam. A ház, ahol minden történt, és ahol minden folytatódott... - Mi ez? - suttogta, megráztam a fejem, és megragadtam a kezét. Fogd be édes, vagy kénytelen leszek máshogy elhallgattatni! Csak gondolkodj, és válaszolok. Valószínűleg meglepődött. Hallgatóztam, miközben ő kérdéseket küldött nekem. - Mi ez a hely Faith? Miért ilyen a szemed? Miért van olyan jó segged? - felé kaptam a fejem, és megütöttem volna, ha nem vigyorog, mint egy vadalma. Kezét magam köré fontam, és behunytam a szemem. Nem akarom, hogy bárki, elvétve is, de meglásson. Az álca segít. Erősebb, mint a tied. Ez a hely... amiért elmentem innen régen... és ahol nem éppen jó dolgok történnek. Nem emlékeztem rá, mikor kihallgattak a stressz miatt, amit szenvedtem. Itt folynak a gyilkosságok Daemon... el kell tűnnünk innen. Beszélnünk kell a Fortunával. Hallod? Csak állt és nézett, meredten. - Meggyilkoltak? - kérdezte. Felszisszentem. Lassan haladni kezdtem, léptekkel, fel a fára, húzva őt. - Az álca... - Nem védi meg a hangokat te idióta némber! Az, aki odabent van, nem holmi pipe, akit csettintésre átversz, mint a szamarat seggfej. Ha most beszélsz, meghalsz Daemon. Rám szárad a véred, és én leszek a hibás. Senki nem akarja. A... másik dolog miatt sem akarom. Szóval kussolj be, és ne gondolkodj. Idegesítőek a nőkről való emlékeid, és a szexuális téren mutatott gyenge tudásod. Gyenge tudás, istenem, gyenge tudásnak nem nevezhető, amit művelt az ágyban. Az emlékei alapján úgy megdolgoztatta a lányokat, akik oda kerültek, hogy fogyókúra nem kellett semelyiknek többet. Kiáltás hallatszott fel mögülem, mire megdermedtem.

- Faithie, hát itt vagy, tudtam, hogy visszajössz... édesem, a véred kell, hallod, bújj elő, és vetkőzz... Ma vérfürdő lesz - kuncogás, nevetés, hang. Hang. HANG. Megszédültem az ágon ahol ültem. Majd sötétség borult rám. Utoljára még megfogtam Daemon kezét, és beszippantottam az elmémbe.