05. Tudatlanságba taszítva

Sziasztok! Azt hiszem kezdem normális ütemben hozni a fejezeteket. Lassan haladok, éppen a 8. fejezet felénél járok. Na meg, az utolsó fejezet már meg van. Az valahogy a második fejezetnél kikívánkozott, s a napok folyamán már egyre több ihlet jött. Már tudom mi a befejezés, de két változatot vázoltam fel magamban. Az egyik, az egyévados, ahol ezzel - az útólsóval - be is fejezem. Na meg a két évados, ahol folytatom. Ez majd rajtatok áll. Örülök hogy gyűlünk, bár a kommentek még nem jönnek, de próbálok ezen majd változtatni. Egy valamit szeretnék kérni. Ha kommenteltek, vélemény nyilvánítsatok, ne reklámozzatok. Chat-ben sem. Cserét, vagy kérdést tegyetek fel. Ezen a héten megint itthon vagyok, így belehúzok a részekbe. Lassan kezd beindulni az esemény sor, tartsatok ki. Komment, pipa, vélemény. Ezen kívül új design került fel. Nem, még nem Kata - Khyira - által készített, de tudom az okait - nincs túl sok ideje - hogy miért nem készült el az enyém, és nem zavar. Valahogy egy kalapban járunk. Szóval ideje volt az új külsőnek, valami sötétebbnek. Ilyenre sikerült. Megjegyzem hogy még kódolok, és folyamatosan frissül minden, szóval nem végleges, de felesleges lett volna lezárni. Be is fejezem a csacsogást, jó olvasást. 

Sokszor ölel,

Katie Boo

U.i.: Más lett mint terveztem ez a fejezet, mert egyszer véletlen kitöröltem. De így utólag nézve sokkal jobb, nem lett olyan elhamarkodott, mint a másik. :)

Tudatlanságba taszítva

"Hallgattam én is, ifjan, és sokat,
vitázó Szenteket s Doktorokat:
körűlmagyarázták a Semmit is,

de sose lettem tőlük okosabb."

Rihanna - Stay ~ Branchez Remix

Daemon Castillon

Faith tudata ólom súlyú. Olyan mintha belülről tépkednék szét az agyam. Marcangolnak. Teste szertefoszlott, akár a köd, amikor belém olvadt. Gondoltai, és emlékei keveredtek az enyémmel. Jéghideg volt odabent. Fagyos levegő suhant végig az elmédben, és a szíved tájékán. Közben a jéghegy mögött tűz dúlt, egy vaderdő lobbant lángra. Olyan erővel lobogott, amit még nem láttam. De a jéghegy mindent eltakart. Körülfogta Mo világát, betakarta, és megvédte. Akár egy burok. Megvédte az érzéseit, a gondolatait. Testem megfeszült, akár a gitáron a húr. Tartani, irányítani valamit, amit nem ismersz, nehéz. 

- Faithie, édesem, kedvesem gyere elő - mézesen csengő hang szólalt fel a közelből. Mély, rekedt hang volt. A férfi, aki Faith-ot kereste magas volt, izmos. Válla széles, alakja elnyúlt. Csípője vékony, lógott rajta a nadrág. Az ing feszült a vállán. Mindenhol vér borította. De jósága eddig tartott nem tovább. A külsőig. Mo agya pattanásig feszült. A jég átterjedt mindenhová, jéghideget vitt a testembe. Olyan volt mintha lassan megfagynék. Általában a testem nehéz volt, a rajta lévő izomtömeg miatt. Minden mozdulatom hangokat csalt ki, így esélyem sem lett volna innen kijutni. De most könnyű voltam, akár egy pihe. Mozgásom könnyed, és egyenletes volt. Az ágról átugrottam a másikra. A fák sűrűn voltak, egymáshoz érő ágak hada sorakozott előttem. A Határ túl messze volt. Messze kószáltunk a Mágia völgytől. Még egy ágat ugrottam. Testem egyre csak feszült, nagyobb nyomás nehezedett rám mint valaha. Olyan volt, mintha súlyokat cipelnék magamon. Nehéz jégtömböket. A férfi léptei hangtalanok, és könnyedek voltak. Mintha csak lebegett volna. Nem hallottad lépteit, sem a mozdulatait. A vadak elkerülték, minden apró nyuszi, és szarvas, aki megbújt a rengetegben eliszkolt előle. Minden állat valahova, rejtekbe, vagy elhagyatott odúkba, de elbújt. Ennyire félelmetes lenne? Vajon mi lehet a története? Az ágak lassan haladtak alattam, a hangok azonban eljutottak a fülemig. Érdes sikolyok szántották fel az érzékeim, égett hús, és vér szaga terjengett a levegőben. Mintha a középkor egy boszorkány égetésén lennénk. Odalent elvétve holtestek rohadtak. Fogalmam sem volt, hallucináció, vagy valóság, de inkább nem is akartam megtudni. Bírtam a vért. A látványt, ahogy valaki meghal, a testeket. Most mégis valamiért felkavarodott a gyomrom. Az áporodott, rohadó testek belepték a Vad völgy ezen részét. Sosem láttam még.
- Monceaux, csak a véredet akarom, semmi baj nem lesz. Hisz úgy sem halsz meg. Múltkor is elmentél - csicsergő hangok visszhangoztak végig az erdőn, amely térként szolgált. Visszaverődtek a fákról, bele-beleütköztek egy-egy levélbe. Mo érzékei sokkalta élesebbek voltak, talán egy denevér radarához emlékeztettek. Aztán csönd következett. Se egy hang, egy zörej. Nem hallatszott semmilyen mozgás. Az erdő megállt létezni. Aztán a madarak hirtelen felreppentek, mikor éles, metsző ordítás tépte fel a csendet. - Faith, gyere elő vagy én ráncigállak ki onnan, bárhol is vagy. Ne légy gyáva! Nem vagy ember, szörnyeteg vagy, ők nem gyávák. Legyen benned lelki ismeret. Tapasztalatlan szajha - lehet hogy Faith-nak fontos a becsülete, de én szeretem biztonságban tartani a testem, amíg nem leszek öreg Castillon. Most még csajokat hajkurászok, és nem ezért, de ezt a szexi testet becsben kéne tartani. A hang még mindig közelről jött. Tempóm megkétszereztem. Muszáj sötétedés előtt kijutnom innen... Kijutnunk innen. Mintha forgott volna körülöttem a világ, a fákról sűrű, sötét vér csöpögött. Visszahátráltam az egyik közelbe eső ágra. Az érzés, mintha megcsúsznál, halálos is lehet. A fákról erős, vörös színű vér csordogált, a törzsén, végig. Majd elárasztotta a földet. Árvízként csapott le az erdőre. Majd hirtelen tovatűnt. Az erdő érintetlen volt, sehol egy vérfolt, egy tócsa. Csak a holtestek. Nekiveselkedtem egy újabb ágnak, de a szédülés egyre erősödött. A hallucinációk folytatódtak, ezúttal egy emlékkel... ami beszippantott.
- Csöndben kicsi lány, csöndben szenvedd el a halálod. Csak levágom ezeket, és szenvedéssel teli halálod csöndes lesz - rikoltott az ég, a fák. Mind sírt érte, a lányért a fa tövében. Az öreg tölgy gyökerei benőtték a testét, szarvai helyén már csak csonk volt. Vajon túléli, vajon a tölgy megmenti a lányt? - Álmodj az égről, a kék fellegekről, addig amíg teheted, amíg a pokol el nem jön érted - suttogták a szavak, dallamként szálltak az éjben. Vér borította a fát, a havat. A vörös pettyek végig követték az utat, a fa szívét. - A véred lecsapolom, majd a lakodalomban elfogyasztom. Csilingelő hangod ellopom, majd a dallamban felhangolom - csengettyű dallam szállt a széllel, csak egy pillanatig maradt az éjben. Soha többé nem hallotta már, az édes lány, a szél szárnyán - Utoljára hallod a dallamot édesem, utoljára szívod a levegőt - sikolyok visszhangoztak a z erdőben, vajon kié a sok fájdalom, ki viseli lelkét a búnak, s bánatnak? Talán örökre elszalad a lelke, a fa tovább őrzi testét, s az arca a történelemé marad. 
Látásom kitisztult. Haladnom kell, különben besötétedik. Rendíthetetlenül haladtam tovább, a hangokat már nem hallottam, tér és idő elhalkult. KONCENTRÁLJ! Zajok szaladtak végig a tudatomon, eltaposva minden ép saját gondolatom. A Határ ott volt előttem, a túl oldalán fehér ruhás Tanácsnokok vártak. Rám, ránk. Tekintetemmel próbáltam fókuszálni, próbáltam megtalálni az arcukat. De csukja fedte, fehér köpenyük erősen arcukba volt húzva. Az utolsó lépést elvétettem. Lábam megcsúszott, majd a földre zuhantam. Hallottam az avar, s ágak reccsenését testem alatt, a fájdalom zord ízét, de hangom nem beszélt, arcom nem mozgott. Többé már nem voltam tudatomnál. 

{...}

Szörnyű más tudatával ébredni. Bár Faith már elment, a tudata egy része mintha foglyul ejtett volna. Jéghideg volt, fagyos. A jégvirágok minden porcikámra ráfagytak. Fáztam, és égtem egyszerre. De az emlékek özönlöttek. 
Fák suhantak az autó túloldalán. Túl fiatal volt a lány, talán egy éves sem. Arca fehérbe torkollott, derűs szemei fakók voltak. Az ablakon követte az esőcseppek derűs harcát. Ők boldogok, egészségesek. Vele baj volt, úgy érezte fáj mindene, a feje búbja, a szemgödre. Az arca, a hátizmai. Vajon valaha is meggyógyul, vagy erre kárhoztatott. Szülei vitték kocsival valami helyre. Azt mondták neki ott elmúlik a fájdalom. A kislány szeme éles kontrasztban volt minden másával... Fényes, magával ragadó váltakozó szempár érzelmeit tükrözte. Méregként hófehér lett, csupán pár derűs petty szóródott szét rajta. Mikor szomorú volt, szürkébe borult, borostyán pöttyei alig látszottak ki a fellegek alól. Mikor haragos volt, szeme feketébe borult, nem létező pupillája egybeolvadt szeme feketéjével, szembogara pedig nem volt. Valami rossz volt vele, valami amit ő nem akart. De ekkor már késő volt. Az autó lefékezett, és sikolyok csattantak a levegőbe. Aztán hirtelen megszakadtak, és már csak vér fémes illata terjengett a levegőben, s a félelem érdes íze. 
A tudatlanság sötétsége újra elnyelt, mielőtt tudtam volna, mi történik odakint. 

{...}

Hideg van. Dermesztő, perzselő hideg. Túl sok inger az agyamnak a két kontraszt. Olyan, mintha jeges hót fújnának az arcodba és szép napos délután. Próbáltam a felszínre törni, ki a jégkupac alul, de a sötétség mindannyiszor körbe ölelt, s vissza húzott maga mellé. Hogyan is törhetnék ki egy képzett burokból, egy fekete szobából, ha az önálló életre kell. Érzésem szerint szemhéjam remegett miközben próbáltam kinyitni. Vajon valaha is sikerül... Kár lenne egy ilyen testért.
- Tudtad hogy nem szabad, az isten verje meg Monceaux - erőteljes, érvényesülő hang sikított az agyamban. Apró tűk böködték minden porcikám. Mély, rekedtes hang visszhangzott körülöttem, a szavak elúsztak a szám előtt, mielőtt kimondhattam volna őket. Ott hagytak, kinevettek - Tisztavérű, képtelen feldolgozni egy olyan lelket mint te. Nem tudhattad megmenekül-e vagy meghal - a hang tovább ordított az agyamban. A valóságban csupán töredéke lehetett annak a hangerőnek, ami az agyamban dübörgött.
- Természetesen William, legközelebb hagyom hogy a halálba taszítsa magát, magam meg kimentem. Nem, szerintem sem azért tettem hogy segítsek rajta. Lehet hogy nincsenek érzéseim, de nem hagyok senkit meghalni, aki ártatlan. Ez nem a ti játszmátok, ez miattam kezdődött el, hát én is fejezem be. Ha nem gyógyul meg, és meghal, legalább szebb halála lesz, mint ott lett volna, ezt jegyezd meg - léptek haladtak el, hangok zuhantak rám, lavinaként terítettek be. A magassarkú kopogása a szobán át elviharzott, majd újra vissza rántott a sötétségbe. Vajon Faith volt?

Faith Monceaux

Egy hibát észlelni könnyű, az már hogy orvosoljuk, nehezebb. Érteni, és felfogni, mi bajod a világgal, s neki veled, sokkal súlyosabb feladat, mint madarat etetni a tenyeredből. Élveznem kéne az adrenalint, a löketet, amit ad. Élveznem kéne a tudatlanságot, a fájdalmat. Csak hogy ezek nem tartoznak hozzám. Én hurrikán vagyok az éjben, villám a nappalban. Az a fajta sorscsapás, amire nem számítasz. Mert amíg te jobbról várod, balról kapod. Nem így kellett volna történnie, nem kellett volna ott lennie. Sem Daemon-nek, sem Neki. Érzelmeket váltottak ki. Daemon-tól féltem, hogy elmondja, érzek még valamit abból a kevésemberből aki maradtam. Félelem. Az a keserű érzés, mikor körbefogja a szíved egy ködös érzés, szorítja, a levegő a tüdődben akad, a sírás talán elönti az agyad, nem tudsz tisztán gondolkodni. Magas sarkam kopogott a betonon kint. Az éj sötétje selyemként ölelte körbe a tájat. A hold leszállt az égre. Olyan volt akár egy selyemgombocska, aki megvilágítja az éj igazi valóját. Mindenkinek kellene egy hold, egy fényes gomb ami eláraszt fénnyel. Ami felrepít az égre, és megmutatja: ez vagyok én. Az igazi én. A házakra árnyék vetült, hol a felét, hol csak egy kis részét takarta el a sötétség. A föld poros volt, napok óta nem esett az eső. Messze voltam már a Fortuna itteni termétől. Talán az én hibám volt, talán másé az az este. De semmit nem bántam meg. Nem fáj, és nem érdekel. Legalábbis próbálom elfojtani az apró reakciókat. Minden egyes érzelmet. 

  Bizonyos szemszögből a testem érdekes alakokat öltött, szórakozottan nézegettem magam az árnyékokban. Volt hogy lábaim megnyúltak, testem hiper vékony lett. Volt hogy mellettem sietett el az árnyékom. Volt hogy mögöttem kullogott. Az este folyamán váltakozó hold megváltoztatta a képet rólam. Mind untalan játszadozott a lelkemmel. Sokan mondják, hogy a lelkünket az árnyékunk tükrözi. Vannak, kik ezzel foglalatoskodnak unalmas napjaikban, és árnyékokból olvasnak. Lényegtelen volt. Csak az agyamról próbáltam levedleni azt a sötét ködöt, ami megülte. Lehet nem kéne emlékeznem erre, talán jobb lenne ha elfelejteném. Mint minden mást. De testem nem akart felejteni, nem akarta elengedni ezeket az emlékeket. Öt centis magassarkúm érdekes ritmusban kopogott, a klub a közelben volt. Táplálkoznom kellett... Egy olyan részemet megmutatni ma este, amit nem akartam. Bár csökkentettem energiám leszívását hónapi egy energia felvételre, muszáj volt ma este. Túl sok volt, túl nagy trauma. Az érzések leszívták a szívem, talán már csak pár csepp élet maradt bennem. A klub előtt már a jól ismert Blokkoló őr tanyázott.
- Jim, régen láttuk egymást - nem ismeri a fajtám, és képességei ezen része nem vetül ki rám. Magas volt, erős termete izmoktól dagadt. Szőke, charme-os arca, borostás álla igéző volt. Feketében volt minden este, és olyan izgatóan lógott a csípőjén, hogy minden idetévedt Lélekviselőt megigézett. Gyakran csábította őket az ágyba. Jó párszor megfordultunk már egymás mellett, mikor titokban vissza-vissza utaztam táplálkozni ide.
- Lenore, természetesen nem jöhetsz ma este be - lábaim megfagytak a szó hallatán. Valamilyen oknál fogva mindig ezen a régies nevem szólított. De a mondat második része már haragot idézett fel bennem. Az energia szintem a végletekig csökkent, és bár ő nem tudta, még akkor is simán kiütöttem volna. Szemem alig volt az álca alatt. Ő Lélekviselőnek hitt. Egyszóval embernek - Ma nem édesem, sajnálom - áramot küldtem az agya felé. Megvonaglott.
- Ne szórakozz velem haver. Most ne! Nincs ínyemre, hogy ide kell járnom, ne hidd hogy jókedvemben járok melléd. Vagy te engedsz be, vagy más módszerrel megyek be. Neked megy károdra, nem nekem - hangom éles volt. De Jim csak egy burkot vont maga köré, és elküldött. Túl gyenge voltam, hogy bármit is tegyek ellene. Az utca sarkon, egy fiatal srác állt, a barátnőjével. Improvizáltam. Illegve, billegve már, de mégis szexin, és kecsesen a párhoz sétáltam. A lány furcsán nézett, majd kifordult szemei az ég felé tekintettek. Én pedig kiszívtam belőle az össze életet, és energiát. A testéből áramlott a sok negatív, és pozitív energia. A fiú levegő után kapott. Nyomok voltak rajta, valószínűleg Vad Örök Életű harapta meg. Egyszerűen csak megfogtam és kiszívtam a lelkét. A szél belekapott a hajamba, miközben a vérét ittam. Mézédes volt, energiától bűzlő nektár a számomra. Államon, fogaimon végigcsorgott a vér, élvezettel nyögtem fel. Lassan teste elporladt kezeim között. Nem ettem embert általában. Az energia szintemhez elég volt egy lélek, amitől új életerőt kaptam. De annyira megcsökkent az utóbbi órákban, hogy állatias oldalam felszínre tört. Nem tudtam magam türtőztetni. Jim az ajtóból figyelt, árgus szemei hatalmasra tágult. Keze az öve után nyúlt. Kezdődjön a háború.