07. Mutasd meg ki vagy

Sziasztok.! 

Rettentően sajnálom, hogy ilyen időközönként hozom a rész. Nem mondom, miért, mert már ezen a szinten felesleges magyarázkodnom. Sajnálom, sajnálom, sajnálom. A blogger main azt jelzi, hogy negyvenegy feliratkozóm van, fogalmam sincs, ebből mennyi a rejtett, de rettentően örülök hogy ennyien vagyunk. Arra viszont meg szeretnélek kérni titeket, hogy ha nem is kommenteltek - bár az már jól jönne az önbizalmamnak - legalább pipáljatok, s ha nem is negyvenegyen, legalább valamennyien ebből a gyönyörű számból. Lassan elérünk a megírt fejezetek végéhez, és még semmit nem haladtam. Az ember lány gondolná, könnyű vázlattal előre dolgozni, de sajnos nekem még így is nehéz. Igyekszem, ihletet ad rengeteg zene, és kép, tehát próbálom minél gyorsabban írni.
  Ezen kívül drága bétám csinált nekem egy fanartot, amelyet ide oldalra csatolok kicsiben, kattintsatok rá. Imádom. 

  Ez egy döntő fejezet, vagyis az ez utániban derül ki, miért is. Kezdenek majd beindulni az események, egyre több minden derül ki majd, és megpróbálok mindent úgy írni - hogy bár nem vagyok már most megelégedve a sztorival - jót alkotni. Remélem tetszeni fog.

Sokszor ölel benneteket,

KATIE BOO  

Mutasd meg ki vagy

"Engedd, hogy a bensőd égjen, a pokol kereszttűzében, míg már csak por marad belőle, áldott hamuvá lesz örökre.  "

Rihanna - Stay ~ Branchez Remix

DEAMON CASTILLON

Szállj ki a fejemből, szállj ki. Fogalmam sem volt, hogyan került bele, de a folyamatos motoszkálást a hangja elhallgatása után is tisztán éreztem. Akár egy csomó vöröshangya, mikor a mézes csuprot kirakod az asztalra, megrohamozzák, és addig mászkálnak, gyűjtögetnek, míg ki nem ürül. Az agyam ezer kis darabra akart hullani, újra meg újra, mint amikor utoljára találkoztam Faith-al. Miért sül el minden találkozás úgy mint egy katasztrófa merénylet? Alig egy hete, hogy lecsengett a szerepcserés incidensünk, és nyomát sem láttam. Az iskolát messziről elkerülte, a projekteket is, ahogy minden érintkezést a világunkkal. Néha hallottam, ahogy éjnek éjjelén benyit az épületbe, és elbotorkál a szobába. Pech, hogy a gyengélkedő mentén kellett elmennie a szobájáig. Több mint öt napomba került, hogy felépüljek a szörnyű fejfájás, és egyéb dolog közül. De azt hiszem hogy férfihoz méltóan viseltem. Nem? De. Isten adja, hogy ne megint valami merényletet készítsen elő nekem. 

  Hosszú, nyúlánk léptekkel indultam meg a bár felé. Olyan gyorsan szedtem a lábaim, amennyire csak tellett tőlem, még akkor is, mikor a nevemet kérték belépőként. Jeges pillantást vetettem az őrre, s ellépve mellette bementem a bárba. Meleg, izzadt levegő csapott meg, ahogy haladtam előre. Az emberek háborgótengerként hullámoztak a parketten, akár a viharban csapdosó óceán. Testek simultak egymáshoz, csókok csattantak el, és ahelyett, hogy én is belevetettem volna magam, kihagytam az alkalmat. Adósom lesz ez a lány. Ki kellett volna élveznek a nők adta örömöt, ha már itt voltam, és én csak valami piti kéréssel foglalkoztam. A leghátsó boxhoz közeledve egyre több szerelmespárt találtam a szemek elől eltakaró sötétségben. A leghátsóhoz érve azonban olyat találtam, amit sosem hittem volna hogy látok. 

   Hosszú, és véres projektjeim után, ez a látvány rosszabb volt, mint a mészárlás a második világháborúban. Faith egyenes háttal, zihálva ült, szeme lehunyva, teste megfeszülve. Orrából, szemeiből patakként folyt végig az arcán az aranyló vér, miközben vele szemben egy pincérruhában ülő, kócos fiú ült. Elszánt tekintetét a lányra szegezte, aki ezek szerint erősen küzdött valami ellen. 

- Mi a franc... - felszisszentem, ahogy valami folytán elkezdtem érezni, legalábbis egy töredékét annak, amit most Faith. Teher vonatok száguldottak át az agyamon. A fiú szemében furcsa minta villant, én pedig begurultam. Fogalmam sincs, honnan jött, de a düh ami elárasztott, hatalmas dózisban rohant meg. Tintát nem kímélő káromkodást produkálva, azonnal behúztam egyet a srácnak. A régimódi technika azonban megtette a hatását, és Faith hatalmas sóhaj kíséretében a földre zuhant. A fiú megtántorodott, majd felpattan, mintha csak egy sima verekedésbe keveredett volna, felém lendítette az öklét. A levegőben elkaptam, majd rászorítottam. Szinte már hallottam, ahogy ropognak az ízületei  - Francot sem érdekel ki vagy haver, de ha még egyszer hozzá mersz nyúlni, akár egy újjal is, eltöröm minden egyes csontodat, és az oroszlánok közé foglak dobni, mint a romlott húst - a keze egy reccsenés keretében eltört, majd ellökve a földre terült. Felkaptam a barna szépséget a földről, majd megindultam az ajtó felé. Erős burkot, védő álcát vontam magunk köré, miközben Faith orrából még mindig ömlött a vér... azt hiszem az volt. 

    Az autóban ülve jöttem csak rá, mit is csinált a srác. A háromszög minta, ami a szemében villant, fajának egy sajátos jele. Mentál volt, az olyan élősködők mitugrásza, akik a mentális falad, az agyad köré épített védőhálót támadják meg, mint egy rossz pióca. Utáltam az ilyeneket. Bár minket, Tisztavérűeket nem támadtak meg, azért mégis idegesítő volt tudni, bármikor ránk törhetnek. Főleg ha olyan következményei lesznek, mint Faithnál. Az útra egy pillanatra az alvó, vagy eszméletlen lányra néztem. A vérzés abbamaradt, de valószínűleg pótolnia kell az energiát valamivel. Csak hajtottam ás hajtottam, arra sem figyelve hova megyek. Ideges voltam, feszültség olyan mértéke öntötte el a testem amit még nem tapasztaltam. Két hét, az időtartam mióta Faith a városban van. Körülöttem pedig minden a feje tetejére áll, mint a roncs autó a balesetben.
- Ha ennél gyorsabban mész, tényleg fejre fogunk állni - az új hangtól hirtelen a fékre tapostam. Az autó hatalmas robajjal állt meg. Mellkasom hangosan emelkedett, és süllyedt. Ajkaim enyhén elnyíltak, ahogy a számmal is próbáltam könnyíteni a légzésem. Fejem kavargott, a gondolatok villamosként száguldottak odabent. - Szét robban a fejem ha ennyit gondolkodsz, hagyd abba - mellettem fekvő Faith halkan felnyögött. Megpróbáltam ülő helyzetbe hozni magát, de képtelen volt. Túlságosan gyenge volt, a Mentál minden energiáját felszámolta.
- Hagyd abba ezt - suttogtam. Sosem kellett falat húznom a gondolataim közé, mert a legtöbb társam nem volt képes a telepátiára, akik pedig igen, nem alkalmazták ellenem. Éppen azért ami voltam. - Ne kutakodj oda bent - haragosan néztem rá. Tekintetem azonban addig maradt csak kemény, míg meg nem láttam. Fehér bőrén vöröses, arany színű foltokban száradt meg a vér, szájáról pedig megpróbálta letörölni. Szemei elvesztették a csillogást, az álca, amit rájuk rakott, most hirtelen lehullott. Meggyötört volt, szeme fénytelen, hófehér. Színes örvénylő, folyamatosan mozgó pettyek benne egyre lassabban forogtak. Félelmetes volt. Gyönyörű. Félelmetesen gyönyörű.
- Hajts a Keleti-tóhoz kérlek - hangja fáradt volt. Rekedten csengett a csöndben, ami körül vett minket. Tekintetem elszakítottam róla, majd megindultam. A Keleti-tó az egyik legnagyobb, és legszebb. Fogalmam sem volt, miért most, és miért velem szeretne oda menni, de a nap furcsaságai után már képtelen voltam vitatkozni. Elegem volt a vitákból. Az autó lassan befordult a tó nyílt terére, mielőtt azonban észbe kaphattam volna, Faith már az autón kívül volt, és a víz felé sétált. Léptei nyugodtak voltak, és merevek. Testtartása feszes, mégis fáradt. Mély lélegzetet vettem, pár pillanatra lehunytam a szemem, hogy a gondolataim száguldása lenyugodjon. Mikor végre csönd volt, kiszálltam. Azonnal meg is torpantam. A tavat körbe vevő fák mintha kissé csillogtak volna, az égen terpeszkedő csillagok fényesebbek, és szebbek voltak mint valaha. A tó vizében középen Faith állt, vizesen, lehunyt szemekkel.
- Mit csinálsz? Meg fogsz fázni - hangom elhalt a távolság miatt, ő mégis meghallotta. Hideg szemei rám villantak, majd, mintha tudatosult volna benne valami, elmosolyodott. Elakadt a lélegzetem. Az a lány, akit két csekély napja ismerek, sosem mosolygott, vagy mutatott bármi érzelmet a felsőbbrendűség, és a cinikus énjén kívül. Most viszont melegen mosolygott.
Már rég megfagytam a hidegben a lelkem mélyén. 
A hang halk suttogásként tört be a falaimon belülre, mintha csak egy gyermek törte volna ketté a kekszét. Végig szaladt az agyam minden szegletén, a testem minden porcikáján. Rekedtes hang fáradt volt, erőtlen. Akár a kettétört faág, aki a vesztét érzi.
A sors újra és újra megtréfál bennünket. Sosem ugyan úgy, sosem ugyan abban az időpontban. Mond meg nekem Daemon, akkor velem miért csinálja ezt? Az emberek azt hajtogatják, ha valami megismétli önmagát, az okkal van. Okkal akarnak eltüntetni, és talán hagyom nekik. Miért ne tenném? Ott belül, az a ketrecbe zárt lény lassan belülről marcangol szét, akár az oroszlán a friss húst. Darabokra tépked, és nem érdekli mennyire fáj. Fáj-e nekem, vagy a körülöttem lévőknek. 
A tüdőm megtelt levegővel, majd bent is maradt. Amiket mondott, a szavak úgy vájtak végig bennem, akár egy kés a vajban. Olyat próbáltam, amit a bárban tettünk.
A sors egy buta babona. A tetteink magunk szabjuk meg, mi döntünk..
Vagy csak azt hiszed te döntesz.
..mindenről. 
Halk nevetés szállt végig a tó partján, gúnyos, kemény kacaj. Faith a tó közepén felém nézett, veszett tekintete átdöfte az arcom. Arcán gúnyos mosoly volt.
Nem dönthettem el, mi akarok lenni. Ki akarok lenni. Nem dönthettem, mikor megölték őket. Nem dönthettem, mikor ide kerültem, és akkor sem amikor el kellett mennem. Nem dönthettem az emlékeim mozgásáról, ahogy mennek, és jönnek, mert nem én irányítom őket. Semmit sem. Akkor ki mond el nekem. Ki döntötte el helyettem ezeket a dolgokat. Miért így döntött? Mert nincs rám szükség, azt sem tudják ki vagyok, hogy mi vagyok, mégis megpróbálnak szeretni. Nem akarom. Ne akarjanak szeretni, nincs szükségem rá. 
Arcom eltorzult, majd egy pillanat alatt jégbe fagyott. Fogalma sem volt, én ki vagyok, ahogy nekem sem hogy ő ki volt. Hogy ki volt a lány, aki leitta magát, nevetett egy hullán, ki volt aki összeomlott, aki megmentett. És ki ez itt előttem.
Azért teszik, mert kötelességüknek érzik. Ez nem egy irányítható dolog. Azért teszik, mert hisznek benne, hogy mindennél erősebb a szeretet. Hogy átszakít minden gátat. Nekem fáj az ami benned van, nekik pedig az, hogy eltaszítod őket. Fájni fog majd ha egyedül leszel, nélkülük, és az is, ha ott maradsz a benned élő vaddal, miközben tudod hogy senki nem áll melletted miközben lassan felemészt. Ha így jobb neked, talán hagynom kellett volna, hogy meghalj ma este. 
Megtetted volna? 
Hangja kissé kétségbeesett volt, és mikor kinyitottam a szemem, már előttem volt. Szárazon.
- Megtetted volna, hogy ott hagysz? -suttogása szelíd volt, szeme tágra nyílt. Térde rogyadozott a kevés ereje miatt. Orromon élesen szívtam be a levegőt, majd a szemébe néztem. Sötét barna szemén még mindig nem volt álca, most mégis más volt. Mintha ezer gyémánt csillogott volna egy gömbben, fényesen, arany színnel.
- Nem - hangom rekedt volt, halk. A térde annyira megroggyant, hogy meg kellett támasztanom. - Meg kell mondanod hogyan pótolod az energiát. Úgy mint mi? Faith, kérlek, meg fogsz halni. - hangom alig hallhatóan megcsuklott. Fogalmam sincs, hogy miért.
- Talán az kellene - rekedten csengtek szájából a szavak. Erősebben szorítottam meg, szemébe néztem. Mosolygott. Lehunyta a szemét, mire lassan, kissé erélyesebben megráztam. - Nem kellek senkinek - suttogta, lélegzése lassúvá vált.
- Talán kelleni fogsz annak, akiért visszajöttél a halálból - tudtam az arcról, de nem láttam. Tudtam hogy egyszer már meghalt, mégis itt volt. Tudtam hogy az arc hozta vissza. Szeme kinyílt, tágra, és tükrözte az égboltot. Vérrel. A lélegzés lassan, de megszakadt, én pedig kétségbeesve téptem fel karmaimmal a bőröm és szájához nyomtam. Nem fogsz neked kimúlni Faith!