08. A halál íze

Üdv kitartó olvasóim!

Jézusom. Ugye tudjátok, mennyire örültem annak a két kommentnek? Imádlak benneteket. A gond ott kezdődik, hogy még mindig nem haladok, de - sok sok felkiáltójel - plusz részeken is dolgozom, na meg ott vannak a másik blogjaim - profilom oldalt megtaláljátok - meg egyéb ilyenek. Hah, túlvállalom magam, de eldöntöttem, hogy minden áron befejezem ezt a történetet. Megvan minden hozzá, csak rá kellene magam venni, hogy szavakba öntsem. Amúgy gyűlünk, gyűlünk, ami jó, rettentően feldob, és írásra ösztönöz. Egy bökkenőm még mindig van. Kérlek írjátok meg chatben, vagy kommentben a választ: Szeretnétek második évadot? A történetet az elejétől fogva kétféleképpen írom. De lassan, már el kellene döntenem - döntenünk - olvasnátok-e második évadot, vagy a depi end is megfelel nektek. Mint látjátok, kikerült egy új kinézet, amit most már teljes egészében én csináltam, hála Khyira türelmének, amivel nekem magyarázott. Én imádom, nektek hogy tetszik? Na de, nem is rizsázok tovább, csak válaszoljatok - akár kommentben, akár chaten - ti hogy gondoljátok. 

Ezer puszi, és megannyi ölelés,

Katie Boo

A halál íze

"Bűnhődj, a hibákért, a gyatra lépésekért. Égj a Pokolban a döntéseid, drága kincséért...  "

Rihanna - Stay ~ Branchez Remix

FAITH MONCEAUX 

Lassan ömlött a számba a vér, végig szaladt a torkomon, a testemben égett, akár a perzselő nyári napfény. Szemeim tágra nyíltak, a csukló után kaptam, ami előttem hevert. Olyan gondolatok cikáztak a fejemben, amik nem a sajátjaim voltak, mégis elgondolkodtam rajtuk. Szóltak legendák a vámpírokról, akik vérrel táplálkoztak, a vérfarkasokról, akik hússal. Vajon én melyik vagyok? Semelyik. Amikor kisebb voltam, megkerestem a róluk szóló összes legendát. Csupán legendák. Azt, hogy miből erednek sosem tudtam meg. Talán belőlem. Ajkaim a vékony, felszakadt bőrrétegre szorítottam, és olyan erővel szívtam, hogy azt sem hallottam meg, hogy a tulajdonosa felszisszen. Felpillantottam. A sötétségben feketének látszó, tágra nyílt szem érzelmek nélkül nézett végig rajtam. A csuklón lévő hófehér, bársonyos bőr, hirtelen, mintha tüskés bogánccsá változott volna. Ajkaimat elszakítottam tőle, majd ellöktem. Zsigeri düh szántott végig rajtam. 

- Az isten verjen meg, rohadt életbe Daemon - a fejem hevesen rázva hátráltam tőle. Ajkamról csöpögött a vére, s bár még többre vágytam nem tehettem. - Hagynod kellett volna meghalni - hangom élesen kiáltott a csendbe, ostorként csattant rajta. - Rohadt életbe - lassan sikoltozássá vált át, testem megrándult a fájdalomtól. A szörny mozgolódni kezdett. - Nem ölhetlek meg, nem tehetem, fogalmad sincs mit tettél igaz? - az évek hosszú sora után lassan kiismertem, hogyan működöm, és a tetteim mikkel járnak. A gerincem egy hatalmasat roppant. Felsikoltottam a fájdalomtól. - Tudod mi történik, ha én iszok valaki véréből? Energiát kapok. De azt nem a vérből. Hanem azért, mert összekötődöm vele, a vére a véremmel keveredik. Én megosztom vele, ő megosztja velem az energiáját. Van fogalmad mit tettél? - torkomon akadtak a szavak, egy adag vért köptem a földre. Felém indult, de én dühödten a fához csaptam. Hallottam, ahogy felhördül. A gerincem még nagyobban roppant, attól féltem eltörik. Lihegésem hörgéssé alakult, a fájdalom végig szántotta a testem. Nem jöhetett ki, évek óta nem engedtem. Szemem erősen összeszorítottam. A karom kicsavarodott, majd, mintha egy útban lévő faágat engednél el, visszacsapódott. A sikolyaim az erdőn át mindenhol vízhangot vertek. Szemem könnybe lábadt. 

- Mond mit kellett volna tennem? Ha meghalsz az én rohadt hibám lenne, ha meg halsz, én bűnhődök Faith - a nevem hallatán szemem besötétült. Tudtam hogy pupillám hollófekete lett, az apró gyémántszerű pontok benne csillagként ragyogtak. Nem tudtam megállítani. Testem magától indult meg a fához szegezett fiúhoz. Kezem akaratom ellenére kaparintotta meg a nyakát, és szorította a fának. Belülről szemléltem mindent. 

- Tisztavérű velem ne feleselj - hangom nem volt már a sajátom, eltorzult mása volt annak. Daemon is észre vette. Álla megfeszült. Ajkaim morbid mosolyra húzódtak. Az állat odakint alkut kötni készült - Talán jobb így, nem gondolod? - nevetése hátborzongató volt, a testem már nem a sajátomé. Most én voltam bezárva. Minden erőmmel a ketrecnek feszültem, a tudatom küzdött az elnyomás ellen, és az ellen, hogy kelepcébe csalja a fiút ott előttem. - Csak csettintek és sokkal több energiám lesz, mint bárki másnak. Én leszek a dominánsabb fél ebben a piszkos játszmában - tudtam hogy tesz egy csábító ajánlatot, egy dolgot, amit nem kellene - Mond szeretnéd vissza kapni Faith-ot? - ő tudott az arcról, tudott mindenről. - Ha beléd költözhetek, tán szabadjára engedem ezt a fattyú kölyköt - felhördültem, majd hevesen rázni kezdtem a fejem. Nem fogadhatja el, ne tedd. Kiabáltam, küzdöttem. Daemon mozgolódni kezdett. Úgy tett, mintha el akarná fogadni az ajánlatot. A szörny hátrébb húzódott. 

- Sajnálom - mosoly lehervadt az arcáról, én pedig reméltem, hogy nem csinál hülyeséget - de két szörny nem fér meg egy testben - olyan testrésze jelent meg, amit még sosem láttam. Karmai élesek, és hegyesek voltak, torzak, akár én. Egyenesen az arcomhoz nyúlt, és végigszántotta. Annyi időt hagyott, hogy kiszállhassak, és végre vége legyen ennek az egésznek. Aztán eszméletem vesztettem, megint. 

XXX

Sötétség. Örvénylő sötétség burkolt körbe, mintha sosem akarna elengedni. Nem láttam semmit, a következő dolog amit megéreztem, a dermesztő magány. Vasmacska karmokkal ölelte a nyakam, a testem minden porcikáját, mintha csak örömét lelné a kínzásomban. Nem éreztem semmit, a hely, ahol voltam a végtelen tudatlanság. Lelkem darabokra törve hevert a ketrec alján, egyedül, akár a szél által levert szélcsengő. Már nem hegedült oly szépen, hiszen azt már rég visszafojtottam. De a halk dallam, mi még szólt belőle, most elhallgatott. Éreztem a halál illatát, a mélyből jövő bűzt, mely le akart rántani, szanaszét szaggatni a rothadó testem. Fájt. Kínzóan, elviselhetetlenül fájt a csendben lebegő magány, nem szólt a hegedű oly halkan sem, s nem szóltak az ajkak dallamai. Hiányzott az élet. Próbáltam nem gondolni rá, hogy voltaképpen meghaltam, lényem azon része volt felszínen, ami már csak egy árny, egy lélek, aminek elpusztult a teste. Kiabáltam volna, forró könnyeim patakokban folytak volna végig a hófehér arcomon, de képtelen voltam rá. Arra sem voltam képes, hogy megmozdítsam magam, elfordítsam a testem, a fejem. Melegem volt, égtem akár a máglya a tér közepén. Emlék törtek fel, elgondolkodtató, szomorú emlékek. 

- Anya, merre megyünk? - a kislány az autóban suttogva kérdez vissza, arca sápadt, karikák éktelenkednek szemei alatt. A küzdelem a belső énje ellen kimerítette. Nem jön válasz. Mozgolódni kezd, szipog. A nyugtalanság hullámokban önti el. A bizalom mindig is egy olyan dolog volt, amit nehezen adott meg másoknak. Az anyukája, és apukája, kik most elől ülnek, most háborút indítanak a bizalma ellen. - Anya? Apa? - kérdései a semmibe vesznek, az éjszaka sötétsége, és a motor zúgása elnyeli azt. A kislány felzokog, lelke hatalmas része felhasad, s vérezve hull a mélybe. Sikoltani kezd, kapálózik, kiabál. - Engedjetek el, azonnal engedjetek el. Én nem akarok elmenni, nem, nem, nem! - szívéhez kap, még jobban feltör a zokogás belőle - Fáj, anya szüntesd meg, azonnal szüntesd meg - szüleitől csak egy sóhaj jön, s halk suttogás. 

- Ralf, megint elkezdődött - a halk hangok eljutnak a kislányhoz. A zokogás abbamarad. A hasadás egyre nagyobb és nagyobb lesz, darabokra hullik a lelke, az apró szíve megszűnik dobogni. A nyakában lévő órához kap, ketyeg még, de lassan, s gyéren. Ez a kislány, akit a szülei már nem szerettek, mert más volt. Ez a kislány, aki már ekkor tudta, hogy egy szörny. Ez a kislány én voltam.

A testem hirtelen lobbant lángra, akár a forró nyári napon az erdő. Hatalmas, megfékezhetetlen tűzzel égett. Esküszöm, ki akartam törni, megszabadulni tőle. Vissza szerettem volna menni, meghalni, feledni. A lángok közt olyan érzésem volt, mintha testem oszlani kezdett volna, lassan, és biztosan szétválik a ketrec. De senki nem jött ki onnan. Üres volt. Ahogyan én is. Lassan telni kezdtek a percek, és a lángok egyre magasabbra csaptak, én pedig egyre kétségbeesetten kerestem a bennem élő szörnyet. Sikoltani szerettem volna, harsogó hangon kiabálni, hogy: Rohadt életbe is, gyere elő! Nem akartam elhinni, hogy eltűnt. Nem azért, mert hiányzott, hanem, mert nem akartam, hogy más szenvedjen miatta. Torkom, mintha markok szorították volna össze, hirtelen elszorult, s másodpercek hosszú pillanatai után egy rekedt, meggyötört sikoly tört fel onnan. Hatalmas robajjal zengett végig, nem akart elfogyni a levegőm. Csak sikítottam, és sikítottam. Harsány, éles hangom késként hatolt át a sötétségen. Mint amikor a villám fényes mivoltja hirtelen átsüvít a sötét égbolton. Fejemben zubogott a vér, körülöttem hangfoszlányok kezdték megtörni a jeget.

Üvöltöttem, sikoltottam, és mintha egy soha véget nem érő percet éltem volna át. Aztán a karomra kulcsolódó meleg, határozott kéz egy rántással az ölébe rántott, a torkom pedig feladta. Szuszogtam, testem elernyedt. Aztán az a kevés, megmaradt levegőm is hirtelen elakadt. Szemeim bár csukva voltak, a pattogó szikrák végig szaladtak rajtam. Testem minden kis porcikáján áthaladtak, kellemes, bizsergő érzést hagytak maguk után. Mandula, és valami furcsa illat kúszott hozzám, a meleg, erős karok szorítottak.
- William, nem mehet így tovább. Te is nagyon jól tudod, hogy segítségre van szüksége... - nyugalmas, biztonságos falaim egy hang törte porrá. Testem megmerevedett. A hang. A hang a zöld szemű férfié volt, az első alkalommal, amikor Willel találkoztam. Az, aki miatt most itt tartok. Mindent tönkretettél! Ordítani akartam, de a torkom olyannyira fájt, hogy egy szó sem jött ki rajta.
- Anthony - Will hangja tekintélyt parancsoló volt, harsogó - Te miattad nem segítettek, mert te vetted el tőlem azon az estén, mikor tizennégy éves volt. Miattad lett kezelhetetlen, és miattad vagyunk mindannyian veszélyben - hangja tekintélyt parancsoló volt - Megmondtam neked, hogy ne tedd, mert azzal csak rontasz rajta, de te aznap megszegted a szabályokat. Aztán később, mikor megtörtént a sokkoló eset, mikor a lány véresen, sebekkel jött haza... - hangja megtört. Tudtam hogy lehunyja a szemét, és maga elé képzeli azt a jelenetet. Mikor lehetetlen világoskék szemeimben színes szikrákkal, hatalmasra tágult szemmel, cafatokban hazajöttem. Mikor meghaltam. - ...csakis miattad történt. Hát most ne papolj nekem arról, mi a helyes, és mi nem, és mit kéne tennem! Ez, amit ott látsz - éreztem hogy ujja rám - ránk - szegeződik -, az segít neki. Lehet nincs ínyedre, de tudod mi történik. Az, ami ott van, nagyobb terápia neki, mint bárki, vagy bármi más - hangja a végére lágy suttogássá vált, megtört.
  Szemeim lassan felnyitódtak, s egy hatalmas mellkassal találtam szemben magam. Fejem meginogott, miközben felemeltem, hogy lássam, ki az aki segít nekem. Ki az aki megnyugtatott. S ki az, aki ölel, mint egy védelmező oroszlán. Hosszú szempillák alól az a gyönyörű színváltós szem nézett rám, ami a fényviszonyok szerint változott hol zöldre, hol kékre. Daemon. Még mielőtt azonban szólhattam volna, az ablakok szilánkokra törtek, és meghallottam a gyötrő hangot.
- Faithie, hát itt vagy.